"Annyira tele van a világ bizonytalanságokkal, hogy már én sem bírom tovább."

Az egyetem évei alatt azt vettem észre, hogy minden, ami mainstream, kicsit démonizálva van - osztja meg gondolatait Eke Angéla színésznő az interjúnk során. Ő az, aki Tündét kelti életre a nemrégiben bemutatott Csongor és Tünde animációs filmben. Beszélgettünk vele a független színházak jelenlegi helyzetéről, valamint arról is, hogy szakmai körökben vajon kap-e furcsa pillantásokat az általa vállalt show-műsorok miatt.

Sokan kíváncsiak a felnőtt bábszínház és az alvószínház különleges világára, valamint az ezekkel kapcsolatos, nem mindennapi kezdeményezésekre. De ki is az az Eke Angéla, aki ezekkel a projektek kapcsán vált ismertté? Folyton azon töri a fejét, hogyan lehetne új színekkel gazdagítani a színházi élményt, és miként lehetne a hagyományos formákat megreformálni.

- Az az érdekes, hogy én ezt soha nem erőltettem. Nem volt kifejezett vágyam az, hogy bármiben úttörő legyek. De úgy alakult a pályám, hogy amikor a Színművészetire jelentkeztem, abban az évben éppen nem indult prózai, csak báb- és zenés színész szak. Ezért mentem a bábra. Addig egyáltalán nem volt ehhez a stilizált világhoz közöm. Ott pedig azt vettem észre, hogy bár fontosnak érzem az ebben rejlő tradicionális tudást, de a saját szájízemre kell formálnom az egészet. Ezért alakultak így a dolgok. Nagyon erősen él bennem az, amit a mestereim átadtak, de hogy igazán tudjak vele azonosulni, valamifajta innováció mindig szükséges.

Valóban említette korábban, hogy nem választotta a zenés szakot, mert úgy érezte, nem tud énekelni. Ám a Csongor és Tünde animációs filmben mégis megcsillan a hangja. Talán mostanra megjött a kedve?

Valóban én voltam Tünde énekhangja is. Alapvetően elég kritikus vagyok a saját teljesítményemmel kapcsolatban, így úgy döntöttem, hogy mivel az éneklésben nem érzem magam tökéletesnek, inkább új kihívásokra vágyom. Olyan területeken szeretnék kipróbálni magam, ahol nem tudom, milyen szinten állok, de bízom benne, hogy a szükséges tudás elsajátítása sikerülni fog. Szerencsésnek tartom, hogy ez az évjárat olyan különleges bábosztályt alkotott, amely valójában egy igazi összművészeti közösség. Ennek köszönhetően olyan izgalmas projektek születtek, mint az alvószínház, amely a felolvasós színház és az élő installáció furcsa fúziója, miközben megőrzi a személyes, performatív jellegét is.

Ez valóban előny, hogy ennyi különböző területhez kapcsolódik? Bábművészettől kezdve az alvószínházon át a hagyományos színházig és a filmekig, sőt még influenszerkedéssel is foglalkozik. Nem lenne célszerűbb, ha egyetlen dologra összpontosítana?

- Én szeretem ezt a fajta sokszínűséget. Arra jöttem rá, hogy a színészet nagyon univerzális létezést kíván meg. Sokkal nehezebben viselném, ha keretek közé lennék szorítva, és csak egyvalamit jelentenék. Inspirál és motivál, hogy ennyiféle helyen vagyok. Ráadásul sokkal szélesebb közönséggel, változatosabb alkotótársakkal tudok ezáltal megismerkedni.

Mennyire van valójában értő közönsége a felnőtt bábszínház számára Magyarországon? Nem tűnik úgy, hogy az itthoni piacon túl szűk lenne a lehetőség ehhez?

Ez a téma még gyerekcipőben jár Magyarországon, de amit a Budapest Bábszínház a felnőtt előadásaival képvisel, az igazán különleges és nívós. Itt egy olyan művészeti irányvonalról beszélünk, amely szűk, de értő közönséget céloz meg. Érdekes módon, mára már a gyerekműfaj is egyre inkább felnőtté válik, új dimenziókat nyitva meg a fiatalabb nézők számára is.

A Valami Amerika filmsorozatban egy munkamániás nőt keltett életre, ám a valóságban nemrégiben bejelentette, hogy annyira elmerült a munkában, hogy szüksége van egy év szünetre. Érdekes párhuzam vonható a megformált karakter és a saját életvitele között.

- Nagyon érdekes, ezt a párhuzamot még soha nem vizsgáltam a karakterem és magam között. Ott nagyon úgy indultam neki, hogy mennyivel különbözik hozzám képest, az ellentétekből építkeztem. A hasonlóságokat így nem is nagyon fedeztem fel. A sorozatot egy évvel hamarabb forgattuk, minthogy úgy döntöttem, a színháztól egyéves szünetre megyek, és egyfajta megújulást próbálok engedni magamnak. Ebben az időszakban vagyunk éppen most. Szerintem hasznos, jó döntés volt, egyben nagyon bátor is, mint azt a környezetemtől visszakapom folyamatosan.

Milyen élmények és benyomások gyűltek össze eddig?

- Ebből csak jól lehet kijönni. Valóban sok mindent csinálok, ezért is sokfelé kell megfelelni. A vágy viszont átcsapott megfelelési kényszerbe. Nem tartom soha elégnek a száz százalékot sem, százötven kell egyenesen. De ez szerintem a színészek nagy részénél így van. A szünet célja az is, hogy az önismeretben jobban elmélyüljek. Át tudjam gondolni, mi az, amire nekem tényleg szükségem van. Nem a gyerekkori Angélának megfelelni, vagy a tíz évvel ezelőtti, a Színműről épp kijött énemet nézni. Nem loholni a kívülről érkező elvárásoknak megfelelve.

Sokan úgy érzik, hogy színészként nem rendelkeznek azzal a stabilitással, ami lehetővé tenné számukra a visszatérést a pályára. Önnek viszont van ilyen érzése? Gondoljunk csak a jó barátnőjére, Borbély Alexandrára, aki a "Testről és lélekről" című filmben kiemelkedőt nyújtott – bár ő maga azt mondja, hogy azóta nem özönlöttek a felkérések.

- Mindig is szabadúszó voltam, a bizonytalanság állandó jellemzője az életemnek. Simán lehet, hogy ezt is egy idő után nehezen viseli az ember. Ráadásul színházban a független szférában alkottam, abban benne van egy még nagyobb bizonytalansági faktor. Túl sok ilyet már én sem tudok elviselni. De ha kitartó szeretnék lenni, akkor sokkal jobban jár a szakma és én is, ha olyan ember tér vissza, aki inkább rendben van magával, a határait sokkal jobban be tudja tartatni. Tudtam, hogy ez adott esetben anyagi kockázat is lesz számomra. De amikor mérlegre tettem magamat és az anyagi biztonságot, kérdés nélkül magamat választottam. Kisebb projekteket ettől még most is csinálok.

Milyen élményekkel gazdagodott a Trojkával való együttműködés során? Milyen kihívásokkal néz szembe most a független színház világa? Érkeztek olyan visszajelzések, amelyek arra utalnak, hogy ha más irányokba is elmozdulna, akkor új, izgalmas lehetőségek nyílhatnának meg előtte?

- Nem, egyáltalán nem, semmiféle ilyen ajánlat nem merült fel. A független színház számomra mindig is egy tiszta, művészi kifejezésmódot jelentett, de hamarosan a televíziózás világába is beléptem, ahol a Hacktion és később az Apatigris dolgozott. Ezek a projektek egy kicsit mainstreamesebb jelenlétet adtak az életemnek. Részt vettem különféle show-műsorokban is, és sokan azt gondolják, hogy ezek a területek messze állnak egymástól. Legalábbis a Színművészetin úgy tanultuk, hogy aki a mainstream irányába lép, az már nem lehet igazán autentikus alkotó az underground színtéren. Büszke vagyok arra, hogy ennek ellenére mindkét világban meg tudtam találni a helyemet, és mindkettőből merített tapasztalatokat tudok hasznosítani.

- Szokott kapni furcsa pillantásokat a show-műsorok miatt?

- Az egyetemen azt éreztem, kicsit démonizálnak mindent, ami mainstream. De talán amiatt, hogy párhuzamosan nagyon keményen dolgoztam, elfogadták nekem a dolgot. Arról nem is beszélve, hogy a tévés munkákból tudtam finanszírozni az életemet, hogy közben a független színházi szférában is jelen lehessek. Hiszen ott nem a fizetés a jelentős, hanem a szakmai szerelem.

A Csongor és Tünde szinkronja mennyire tükrözi az egyéni értelmezést és stílust? Milyen mértékben sikerült a szereplőknek saját karakterükhöz és érzéseikhez igazítani a szöveget?

- Tünde szinkronizálása volt az egyik legkülönlegesebb munkám a folyamatot tekintve. Amikor először elmentem, úgy tudtam, hogy most majd leszinkronizálok egy rajzfilmet. Ehelyett megmutattak a képernyőn egy rajzot, és semmi mást. Száz százalékosan magamból kellett felépítenem a karaktert, utána az alapján is rajzolták meg a karakter szájmozgását. Nem láttam képi világot, sem hangulatot. Ennél nagyobb szabadságot nem is kaphatnánk, de ez igazából elég ijesztő is volt. Mindent el kellett dobnom, és azokra a legalapvetőbb értékekre szorítkoznom, amelyekben azonosulni tudok Tündével. Ezek voltak a boldogság iránti vágy, a bátorság, a bajtársiasság. És hogy mennyire fontos harcolni, menni előre a szerelemért. Nem akartam túlbonyolítani, a legtisztább érzéseket kerestem elő.

- Miért lehet egyébként a magyar animáció helyzete sokkal mostohább a rendszerváltás óta, mint előtte?

Nehéz kérdés, valóban. A Csongor és Tünde talán az utolsó emléke egy olyan korszaknak és technológiának, amely már soha nem fog visszatérni. Beszélhetünk itt egy úttörő szerepről, hiszen ez a film az egyik utolsó tradicionális gyöngyszemeként él az emlékezetünkben. Személyesen rendkívül hálás vagyok, hogy lehetőségem nyílt ezt az élményt átélni. Három éven át szinkronszerepet játszani egy olyan produkcióban, ahol a kreatív folyamat valóban kézzel fogható, felbecsülhetetlen élmény. Ma, amikor egy program képes egy óra alatt elkészíteni egy animációt, sokkal inkább vágyom arra, hogy részt vegyek egy ilyen jellegű alkotó munkában. Még ha a technológia a jövőben is elképesztően fejlődik, a különbség mindig érezhető marad: tudni fogjuk, mi az, amit ember teremtett, és mi az, amit gép alkotott. Természetesen egy ilyen projekt sokkal költségesebb, de cserébe nagyobb értéket képvisel. Talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy a magyar animációs filmes ipar helyzete egyre nehezebb. Egyre kevesebb forrás áll rendelkezésre, miközben az animációs és élőszereplős filmek, valamint a színház fenntartása hatalmas költségekkel jár. A kultúrába történő befektetés viszont olyan láthatatlan, mégis rendkívül értékes hozzájárulás, amely sokszorosan megtérül: empatikusabb, boldogabb és kiegyensúlyozottabb embereket hoz létre. A személyes pályámat teljes mértékben arra szánom, hogy fontos magyar műalkotások születhessenek. Ott leszek, és továbbra is aktívan részt veszek az alkotásban.