Szigethy Gábor szavaival élve, nem lehet új nemzetet teremteni, ha mindent, ami múltunk része, elutasítunk.

1981 és 1989 között jelent meg Szigethy Gábor népszerű könyvsorozata, a Gondolkodó magyarok. Olyan írásokat válogatott bele nemzeti nagyjainktól, írástudóinktól, melyek szerzőik saját életének és egyben a nemzet életének sorsfordító helyzeteit, válaszútjait, kérdéseit tudatosították - Szent Istvántól Babits Mihályig. A szerző a megjelent 56 kötet mindegyikéhez megvilágító erejű bevezető esszét írt, és három és fél évtized távlatából újraközölte azokat a júniusban megjelent Ezeréves utazásom című kötetében.

Mi az, ami mostanában a leginkább meghatározza a mindennapjaidat? Milyen tevékenységek kötik le leginkább az idődet és figyelmedet?

Két könyvet írtam az elmúlt két és fél évben, ami rendkívül kemény munka volt, és a feleségem arra kért, hogy ebben az évben ne írjak, de nagyon szeretnék még írni egy könyvet Ruttkai Éváról, a színésznőről, amelyik olyan színháztörténet szeretne lenni, amelyiket nem a színháztörténészek olvasnak, hanem az olvasók, ugyanakkor hiteles és nem bulvár életrajz. Ahhoz azonban, hogy az ember egy jó mondatot leírjon, aminek történeti hitele van, ötven mondatot kell elolvasnia. Hatalmas színháztörténeti gyűjteményünk van, hiszen évek, évtizedek óta rakosgatom össze a forrásokat, de most rendszerezem. Az ember leül reggel, és akkor estére öt dossziét, egy színházi évad anyagát rendszerezi, de ebbe a rabszolgamunka is beletartozik, hogy az újságkivágásokat fölragasztja egy lapra, hogy jól kezelhető legyen, időrendben legyen. Tehát amikor majd elkezdem írni a könyvet, akkor már nem lehet kutatni, kutatni most kell.

Mindig saját magának szabja meg, hogy egy nap alatt mikortól meddig ír.

Nem. Én mindig csodáltam azokat a híreket, ahogy például Thomas Mann bement reggel a szobába, és addig nem jöhetett ki, ameddig a két oldalt készre meg nem írta. Márai Sándor napi két órát írt. Nekem soha nem volt ilyen, volt olyan, hogy este leültem nyolckor, magam mellé tettem egy üveg bort, és reggel ötkor fölálltam, máskor meg napokig eszembe nem jut, hogy írni is lehet.

Az írás művészete nem csupán a technikai tudás elsajátításáról szól, hanem arról is, hogy kinek a keze alatt tanul az ember. Vannak olyan tanulható elemei, amelyek segítségével fejlődhetünk, de ez önmagában nem elegendő. Az írás iránti szenvedély és a tehetség is elengedhetetlen, hiszen ezek nélkül a kreatív folyamat sokkal bonyolultabbá válik. Az igazi írók számára az inspiráció és a személyes affinitás kulcsfontosságúak, hiszen ezek adják meg az írás mélységét és hitelességét.

Mindig lenyűgöz, hogy az Írószövetség keretein belül működik egy íróiskola, ahol az emberek a betűk világát sajátítják el. Ismerősöm is ott tanul, és ez igazán remek lehetőség, hiszen a fogalmazást írássá formálják. Azt gondolom, hogy a fogalmazás tudománya alapvető skill kellene, hogy legyen mindenki számára, aki átlépte az iskola küszöbét, de az írás egy teljesen más dimenziót képvisel. Arról, hogy kitől tanultam az írás fortélyait, valójában fogalmam sincs. Gyerekkoromban rengeteget olvastam, és úgy vélem, hogy az olvasott anyagok nagyban befolyásolják az ember íráshoz való viszonyát. A feleségem például egy igazi könyvmoly, aki mindig is regények bűvkörében élt. Én már tinédzserkoromban is sok regényt forgattam, de a költészet iránti vonzalmam volt a domináns. Valószínű, hogy az írás technikáját a költőktől sajátítottam el, mivel a költői nyelvezet mélyen hatott rám. De hogy kitől tanultam valójában, abban nem szeretnék határozottan állást foglalni. Először is, lehet, hogy még nem is tanultam meg igazán írni, csupán reménykedem ebben.

Az "Ezeréves utazásom" című kötet előszavainak és bevezető gondolatainak áttekintése során érdemes elgondolkodni azon, hogy mitől válik egy előszó igazán figyelemre méltóvá. Az előszó nem csupán egy egyszerű bevezető, hanem egyfajta kapu a könyv világába, amely felvázolja a szerző szándékait és a téma jelentőségét. Egy jó előszónak több fontos jellemzője van. Először is, igényességgel kell megírni, hiszen ez a szöveg nem csupán tájékoztat, hanem érzelmi és intellektuális kapcsolatot is teremt az olvasó és a mű között. Az előszónak képesnek kell lennie arra, hogy felkeltse az érdeklődést, és megalapozza az olvasó elvárásait. Másodszor, az előszónak tükröznie kell a szerző hangját és stílusát. Ez a személyesség segít abban, hogy az olvasó jobban megismerje a szerzőt és a mögöttes gondolatokat, amelyek a művet inspirálták. Az előszón keresztül a szerző bevezethet minket a saját világába, amelyben a könyv született. Harmadszor, az előszónak érdemes reflektálnia a téma társadalmi, történelmi vagy kulturális kontextusára. Ez segít az olvasónak abban, hogy mélyebben megértse a művet, és elhelyezze azt egy szélesebb diskurzusban. Összességében tehát az előszó nem csupán egy formai követelmény, hanem kulcsfontosságú része a műnek, amely igényességgel és tudatossággal megírva képes gazdagítani az olvasási élményt.

Az a helyzet, hogy ezek nem előszavak voltak. Az álmom az volt valamikor a hetvenes évek végén, amikor éppen két évig el voltam tiltva a megjelenéstől, tehát mindenféle anyagi gondjaink is voltak, hogy szeretnék egy olyan könyvet írni, hogy Szent Istvántól Babits Mihályig hogyan alakult az élet, milyen fordulópontok voltak a magyar történelemben. Igen ám, de egy ilyen négyoldalas esszé megírásához rengeteget kell olvasni. Viszont ha odaadom a Kortársnak vagy az Új Írásnak, akkor fizetnek öt fagylalt árát érte. Nem térül meg a befektetett írói munka. Általában az emberek nem tudják, hogy a jó írói munkát nem lehet megfizetni, mert sokkal több munkaóra is akár, mint amennyit órabérben ki lehetne fizetni. És akkor azt találtam ki, meg megélhetés is, hogy mi lenne akkor, és fölvetettem a Magvető Könyvkiadó igazgatójának, hogy könnyen olvasható füzeteket adnánk ki. Az emberek már akkor sem, ma meg már végképp nem igazán szeretnek 5-600 oldalas könyveket a kezükbe venni, de ez egy 100 oldalas füzet, amiben a magyar gondolkodástörténet jeleseit, nem feltétlenül írókat, hanem festőt, zeneszerzőt, a legkülönbözőbb embereket, olyan 30-40-50 oldalnyi nagy esszéket közölnék, amihez én gondosan jegyzeteket készítenék, és írnék hozzá egy előszót. De én egy könyvet akartam írni, annak a fejezeteit akartam előszóként, de úgy tudtam megírni a könyv egy-egy fejezetét, hogy megcsináltam magát ezt a könyvet, amiért viszont kaptam elég pénzt. Mert azért ebben sok munka volt, egy-egy ilyen füzet általában egy hónapi kemény munka volt, önként vállalt rabszolgamunka volt. Ültem minden héten három napot kilenctől kilencig a könyvtárban, hogy ezeknek a jegyzetelése is teljes legyen. És ahhoz, hogy ezt a négy-öt oldalas előszót meg tudjam írni, el kellett olvasni 20-30 könyvet, meg utánanézni. Már úgy ismertek a Széchényi Könyvtárban, mikor mondtam, hogy a svéd lexikont kérem. Gábor maga tud svédül? Mondom, dehogy tudok svédül, de egy évszámot meg tudok nézni egy svéd lexikonban,. Az előszót általában úgy szokták írni az emberek, hogy kapnak egy könyvet, és felkéri a kiadó, hogy itt van egy regény, vagy egy tanulmánykötet, írjon hozzá előszót. Én pedig először megcsináltam a könyvet, hogy ahhoz a gondolathoz, amit szeretnék megírni, legyen egy alapom, és így született. Az, hogy 56 kötet jelent meg, a történelem véletlenszerűsége. 60 kötetre terveztük, de 1989-ben a rendszert is, meg engem mint szerkesztőt is elsodort az idő.

Nincs benne szándékosság, hogy pont 56 kötet?

Természetesen, itt van egy egyedi átfogalmazás: Valójában nemcsak egy, hanem két kötet is készen állt, de a kiadó elutasította a megjelenésüket. Akkoriban a kiadó már leállt, és elkészült a Szent Erzsébet legendája. Ezen kívül terveztem a Nagy Imre 1953-as beszédének kiadását is, de azt nem akartam ebbe a sorozatba belefoglalni, mivel a kiadóval megállapodtunk abban, hogy a tartalom 1945-ig terjed. Ugyanis '45 után már annyi politikai szempont befolyásolhatja a szerkesztést, hogy az egy teljesen más sorozatot igényel. Diplomatikusan próbáltam megfogalmazni, hogy az ízlésem és a gyomrom nem bírná el a politikai beavatkozásokat, de azt is hangsúlyoztam a kiadó igazgatójának, hogy '45 után a történeti megközelítés helyett politikai szempontok szerint kellene szerkeszteni, amire én, mint nem politikus, nem tudok vállalkozni. A volt politikai tiszt és börtönviselt kommunista igazgató számára ez a megközelítés annyira jól hangzott, hogy elhitte, miszerint nem értek a politikához, így nem kellene politikát szerkesztenem. A nyolcvanas években az volt a cél, hogy a magyar történelmet úgy tekintsük át, hogy az tényleg Szent Istvántól a nagy fordulópontokig terjedjen, beleértve az Aranybullát, a mohácsi vészt, Mátyás királyt, Széchenyit, és a Rákóczi-szabadságharcot, mindezt ideológiai és politikai befolyások nélkül. A visszajelzések alapján sikerült elérnem ezt a célt, hiszen sokan jelezték, hogy a munkámból a magyar történelem tanulmányozható, nem pedig ideológiai nézőpontok alapján. Azt tapasztalom, hogy korunk legnagyobb problémája, hogy egyre inkább minden dolgot előítéletek és ideológiai keretek között értékelünk. Az egyetemen folyamatosan hangsúlyoztam a hallgatóknak, hogy felejtsék el a „haladó” kifejezést, mert nincs valódi haladás, csupán átalakulás és változás létezik. A sötét középkorban olyan szellemi világosság uralkodott, amely azóta ismeretlen. Igen, a technológia valóban sokkal fejlettebb, de hogy a XXI. század szellemisége mennyire sivár, azt majd az utódaink fogják eldönteni, és akkor mi magunk is a sötét XXI. század képviselői leszünk, akik eltüntetik az emberiség minden értékét. Ezért a sorozat készítése során arra törekedtem, hogy a kort a kor szellemében értsük meg, és ezt a szellemet közvetítsük az utókor számára. Így kiderül, hogy miért is releváns egy bocskai testamentum. Bocskai megfogalmazása szerint, ha a magyar király Pesten tartózkodik, akkor Erdélynek össze kell fognia Pesttel és Kolozsvárral, de ha a magyar király Bécsben van, akkor nem szükséges egyezkedni, hanem vigyázni kell Erdély függetlenségére. Ha ezt a gondolatot valóban megértjük, akkor felismerhetjük, hogy a magyar politika állandó figyelme milyen fontos: mire kell figyelni, hová kell helyezkedni, és kinek a közelében érdemes tartózkodni vagy éppen ellenkezőleg, kitől távol maradni.

Nyilván, aki tud, meg nyilván kell is a sorok között olvasni egy-egy ilyen bevezető esszé olvasásakor. Nagyon sokat árulkodnak a korabeli viszonyokról azok a gondolatok, amelyeket leír ezekben az írásokban, de nemcsak közöl, vagy rámutat bizonyos eseményekre, gondolatokra, személyiségekre, hanem gyakran a végén például kérdést tesz fel, vagy egy-egy idézetet kiemelve az olvasónak, olyan, mintha egy-egy ilyen esszé egy segélykiáltással végződne, vagy az utókor számára feltett kérdéssel, ami talán ma is érvényes kérdés.

Azt a kifejezést használta, hogy aki tud a sorok között olvasni. Én rettenetesen reménykedem, hogy az én írásaimban nem kell a sorok között olvasni. Én egyértelműen akartam fogalmazni. Sugallni gondolatokat, igen, de egy jó essze pont abban különbözik napi szinten fontos újságírástól, hogy gondolkodásra készteti az olvasót. Nem kész gondolatokat kap. A sorok közötti olvasás azt jelenti, ha azt írták, hogy itt fehér-fekete, akkor tudom, hogy az piros-zöldet jelent. Az a jó írás, amelyikről eszébe jut az olvasónak, hogy neki abban a helyzetben mit kell csinálnia. Miért van az, hogy elolvassák az emberek a Hamletet, és mindenki másra gondol? Mert remekmű. Mert mindenki a maga életébe illeszti bele a felismerést, amit felismer a Hamlet katarzisa révén. Az nagyon rossz írás, amiben mindenki egyet fedez fel, a sorok között egy dolgot kell fölfedezni. Mindenkinek ugyanazt az igazságot, amit nem lehet leírni. De egy jó esszében azok az igazságok vannak benne, amit föl kell ismerni, a kérdőjel meg arról szól, hogy némelyik jajkiáltás. Akkor jajkiáltás volt, most esetleg már csak kérdés.

Az utolsó mondat arra a sorsfordító pillanatra utal, amikor 1944. március 19-én a magyaroknak új kihívásokkal kellett szembenézniük. Milyen irányt válasszunk most, és hogyan találjuk meg a jövőnket ebben a nehéz időszakban?

Igen.

Mert a merre tovább magyarok, az mindig kérdés. Ma is kérdés.

Természetesen, ha Babits Mihály vagy Szekfű Gyula esszéjéről írok, az nem csupán egy egyszerű leírás, hanem egy mélyebb értelmezés szükséges. A kérdés, hogy merre tart a magyarság, különösen éles kérdéseket vet fel, ha a 1944. március 19. utáni helyzetet vázolom. Ilyenkor az olvasó nem arra fókuszál, hogy mit kellett volna tenni abban az évben, hanem arra, hogy milyen irányba kellene lépniük ma. Egy jó esszé titka éppen az, hogy néhány oldalban képes legyen mély gondolatokat közvetíteni, sugallni valamit, ami túlmutat a felszínen. Életem során sok mindent tapasztaltam, de az a tíz évnyi munka, ami ebben a könyvben rejlik, alapvetően formálta a mondanivalómat. Ehhez hozzáadódik 56 kötetnyi anyag, amely kétszeri korrekcióval, szerkesztéssel és jegyzeteléssel készült, és ez az egész háttér teszi lehetővé, hogy a mondanivalóm hiteles és átgondolt legyen.

Ez valóban óriási feladat. Képzeld el, hogy valaki annyira elkötelezett, hogy egy-egy frappáns mondat vagy idézet kedvéért könyvek tucatjait bújja át, hogy a legmegfelelőbb szavakat találja meg a megfelelő pillanatban.

A könyvben időrendbe kerültek természetesen az esszék, bár a kötetek nem időrendben jelentek meg, össze-vissza válogattam. De az első fejezet Szent István intelmeiről szól. Az intelmek, amit egyébként sokszor és nagyon sokszor nagyon rosszul idéznek, félreértelmezve bizonyos mondatokat, az egy nem túl hosszú írás. Ezért én először is elolvastam Györffy professzor úr 600 oldalas könyvét Szent Istvánról, hogy tájékozódjam, lévén a szakmám a XVIII-XIX. századi magyar irodalom. Azzal kezdődik, hogy az ember elolvas egy 600 oldalas könyvet. Igen ám, de a 600 oldalas könyvből kiderül, hogy akkor el kell olvasni Szent István kisebbik legendáját, el kell olvasni a nagyobbik legendát, el kell olvasni a Képes Krónika Szent István fejezetét, akkor azt meg kell érteni, ahhoz a jegyzeteket kell megkeresni. Tehát az ember elindul egy úton, hogy aztán végül azt az egy mondatot, hogy Sis honestus, ami latinul így hangzik, hogy légy becsületes, légy emberbecsülő, légy tisztességtudó, valaki úgy fordítja, hogy légy kötelességtudó, hogy akkor melyik az igazi. Akkor beültem a könyvtárba, és egy nap elolvastam hat fordítást, és akkor utána lehet gondolkozni, hogy miről szól ez a történet.

A félreértések számos okból adódhatnak, és ezek gyakran összetett tényezők kombinációjának eredményei. Íme néhány lehetséges forrás: 1. **Kommunikációs stílus**: Különböző emberek eltérő módon fejezik ki magukat. Valaki, aki közvetlen és szókimondó, könnyen félreérthető lehet egy olyan személy számára, aki inkább finomabb, implicitebb megközelítést preferál. 2. **Kulturális eltérések**: A különböző kultúrák eltérő normákkal és értelmezésekkel rendelkeznek. Ami az egyik kultúrában udvarias vagy humoros, az a másikban sértő vagy zavaró lehet. 3. **Szakmai zsargon**: Bizonyos szakterületeken használt szakkifejezések vagy rövidítések félreértésekhez vezethetnek, különösen, ha a beszélgetés résztvevői nem rendelkeznek azonos háttérismeretekkel. 4. **Nem verbalitás**: A testbeszéd, a mimika és a hangsúly mind fontos szerepet játszanak a kommunikációban. Ha ezek az elemek nem összhangban vannak a verbális üzenettel, az félreértéseket szülhet. 5. **Fókusz és figyelem**: Ha a beszélgetés egyik résztvevője nem figyel eléggé, vagy elkalandozik, könnyen félreértheti a mondanivalót, ami félreértésekhez vezethet. 6. **Előítéletek és feltételezések**: Az emberek gyakran a saját tapasztalataik és meggyőződéseik alapján értelmezik a másik mondandóját, ami torzíthatja a valódi jelentést. Ezek a tényezők mind hozzájárulhatnak a félreértések kialakulásához, ezért fontos, hogy figyelmesek legyünk a kommunikáció során, és törekedjünk a világos, egyértelmű kifejezésmódra.

Az a kijelentés, hogy az egynyelvű és egynemzetségű országok gyengék és erőtlenek, széles körben elterjedt vélekedés. Ma azonban divatos megközelítésként tűnik fel, hogy nyissunk a migránsok felé. De ez nem helyes. Szent István idejében mindenki, akit befogadtak, azonnal keresztény hitre kellett, hogy térjen. Ő nem idegeneket telepített be, hanem szakembereket, mestereket és szerzeteseket hozott Európa különböző részeiről, hogy erősítsék az országot. Ami ma Európában zajlik, az nem felel meg Szent István szellemiségének. Ő úgy gondolta, hogy egy jó család nem azonos érdeklődésű tagokból áll, hanem sokszínűségében rejlik az ereje: van, aki tud szerelni, van, aki tanítani, és így együtt alkotnak egy közösséget. Az igazi erő a különbözőségek harmonikus együttélésében rejlik.

Egy nemzet, egy földdarab?

Egy nemzet, egy haza, és egy közös hit. Ezt gyakran elfelejtik azok, akik Szent István szavait idézik; hogy mindannyiunknak van egy közös hitele, amely összeköt bennünket e földön. Van valami, ami mindannyiunk számára közös, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni, mert ha eltávolodunk tőle, akkor idegenekké válunk saját országunkban. Egy egyszerű latin mondás, amelyet a legnacionalistább és a legliberálisabb nézőpontok is saját ízlésük szerint értelmeznek. Így elhangozhat az is, hogy minden bevándorlót be kell engedni, hiszen Szent István ezt is mondta, de az is, hogy mindenkinek magyarnak kell lennie, árvalányhajas kalapban, mert ezt is ő fogalmazta meg. Pedig Szent István sokkal bölcsebb volt, mint ahogyan sokan vélik; ő alapozta meg egy ezeréves ország jövőjét. Az „Ezeréves utazásom” című könyvemet éppen ezért írtam, hiszen Szent Istvántól Babits Mihályig tartott az utam a magyar történelem szövevényes útvesztőjében.

1981 és 1989 között jelentek meg ezek a kötetek. Mi jellemezte az ön élményei, meglátása szerint az akkori állapotokat Magyarországon? Milyen volt az a várakozás, hogy változzon, valami történjen, hiszen nagyon sok írás ebben a sorozatban is arról szól, hogy valami változzon, történjen, legyenek tettek, és tegyünk valamit a magyarságért?

Ez egy rendkívül összetett és sokrétegű téma, amely a nyolcvanas évek politikai és szellemi klímáját boncolgatja. Azok, akik akkoriban aktívan részt vettek a szellemi életben, ma már eltérően emlékeznek vissza, ami éles ellentétet mutat a valóság és a nosztalgia között. Az alapprobléma, amelynek súlyát mindannyian éreztük, hogy 1949-től 1989-ig Magyarországon a népi demokráciának titulált proletárdiktatúra egyértelműen egypárti rendszer volt, központilag irányítva. Bár a "diktatúra" kifejezés használata sokakat érzékenyen érint, valójában egy centralizált, rosszul vezetett állam voltunk. Ebben a helyzetben az értelmiség folyamatosan próbálta megtalálni a tisztességes álláspontot, miközben igyekezett elkerülni az együttműködést ezzel az autonóm, központosított rendszerrel. Azonban az elutasításnak megvolt a maga ára: sokan, mint például én is, szembesültünk a cenzúrával, és nem tudtuk publikálni írásainkat. A nyolcvanas években az ellenzékiség valóban egy erkölcsi tartalommal bírt, hiszen kockázatokkal járt. Kérdéses volt, hogy az ember kockáztatja-e a megélhetését, hogy kimondja, amit gondol. Amikor egy ellenzéki csoport kinyilvánította, hogy Kádárnak mennie kell, az már egyfajta közösségi bátorságot mutatott, hiszen sokan elveszítették a munkahelyüket emiatt. Azonban a mentalitás, ami akkor ott formálódott, a mai politikai légkörben is megmaradt, ahol sokan még mindig erkölcsileg bátornak hiszik magukat, holott csupán politikai nézeteltérésekről van szó. Az igazi probléma a mai ellenzékben az, hogy sokan nincsenek tisztában azzal, hogy a valódi bátorság nem csupán tagadásban rejlik, hanem építő jellegű cselekvésben is. A nyolcvanas évek végén a társadalom egyértelműen tudta, mit nem akar, de hogy mi legyen a jövő, azt kevesen tudták. A politikai helyzet most is hasonló, hiszen van egy többség, amely tudja, mit akar, de sokszor nem találkozik a megfelelő programokkal, amelyek valóban előremutatóak lennének. A "Gondolkodó magyarok" sorozat célja nem a politizálás volt, hanem a kultúra és a gondolkodás építése. Az, hogy az emberek elkezdték idézni a sorozatban megjelent műveket, számomra azt jelezte, hogy a szellemi párbeszéd újraéledt, és hogy a tervezés, a konstruktív gondolkodás elengedhetetlen a jövő formálásához. Az igazi bátorság nem csupán a nemet mondásban rejlik, hanem abban, hogy képesek vagyunk új utakat keresni, és közösen építkezni.