Szent Ferenc, az alázat és egyszerűség megtestesítője, életével és tanításaival sokakat inspirált. Az Istendicséretére való törekvése ékes példája annak, hogyan lehet a mindennapokban is megélni a hitet. A természet szeretete és a teremtmények iránti tisz

800 évvel ezelőtt, 1225-ben Szent Ferenc megfogalmazta a "Laudato si" kezdetű imát, amely máig az egész kereszténység közös lelki kincsének számít, és emellett az olasz nyelvű irodalom hajnalán született egyik legértékesebb mű. Pál József, a szegedi nyugalmazott egyetemi tanár, a himnusz szavainak mélyebb jelentését kutatja, hogy felfedje Szent Ferenc üzenetének igazi lényegét.

Amikor Szent Ferenc egy mély lelki válság és belső feszültségek gyötrelmével teli éjszaka után a felkelt nap első aranyló sugarai előtt imádságra hajolt, már közel ezer éve virágzott a keresztény önkifejezés egyik legősibb irodalmi formája, a himnusz. Az Ambrus és Ágoston által kijelölt ösvényen bontakozott ki az európai költészet, amely akkoriban még csupán latin nyelvű volt, és célja a vigasztalás, valamint a buzdítás megjelenítése. „A himnuszok énekek, melyek Isten dicséretét hirdetik” – fogalmazta meg szent Ambrus. Az éjszaka gyötrelme után feltűnő fény, amely Isten legfőbb szimbóluma, Ferenc számára az égi jel volt, amely megerősítette benne az üdvözülés lehetőségébe vetett hitet. Az öröm kifejezésére dicsőítő és hálaadó énekeket zengtett a Teremtő és teremtménye találkozásáról. A XIII. század hajnalán már elterjedt az okszitán és francia nyelvű költészet, amelynek tematikája részben más irányokat követett, a trubadúrok és jokulátorok művein keresztül. Talán néhányan emlékeznek Roberto Rossellini 1950-es filmjére, amelynek címe Francesco, giullare di Dio (Isten énekmondója). A hálaének nem csupán a sötétség feletti győzelmet jelképezte, hanem mind fizikailag, mind morálisan is a fény diadalát hirdette. Az éjszakából nappalba lépés első pillanata a teremtett világ szereplőinek Istennel és egymással való harmóniáját tükrözte, még a testi elmúlásról szóló utolsó részben is, amelyet Ferenc valószínűleg közvetlenül halála előtt fűzött hozzá a korábbiakhoz. A testi szenvedés átélt valósága, amint azt a Fiorettiben olvashatjuk, közelebb viszi a híveket Krisztushoz, akinek öt sebét La Vernában is megkapta.

Ferenc megjelenése egy új korszak kezdetét jelenti, amely nem csupán az egyház történetében hoz változást, ahogyan azt Giotto híres freskóján is láthatjuk. Dante, egy szűk évszázaddal később, Napkeletként említi őt (Par. 11.54), mint azt a személyt, akinek hatása révén a világ megújulhat, és aki a Szegénységgel kötött házasságot. Az általa életre keltett, felszabadított teremtett dolgokkal együtt mi, emberek, közösen énekeljük ezt a himnuszt. A teremtés egységének eszméje újfajta kapcsolatot teremtett a materiális és szellemi világ, a test és a lélek között, amely merőben eltér a korábbi felfogásoktól.

Laudáció és hálaadás, nincs benne az Atyához vagy Máriához való könyörgés külön beavatkozásért, protekcióért. Ez is az ember méltóságának a jele. A teremtés teljessége úgy jó, ahogyan az alkotója létrehozta.

A vers az Úr megnevezésével indul, melyet Legmagasabbként ismerünk, majd a dicséret szavaival folytatódik. A harmadik sorban először találkozunk a címként is idézett kifejezéssel: minden teremtményeddel, különösképpen a Nap testvérrel, aki rólad "jelentést hordoz" (porta significatione). Legyél áldott!

Természetesen, íme egy egyedi változat: "Különösen a nap testvér úrral közösen, a barátság és az együttlét szellemében."

Aki nappal ragyog, és fénye által világít meg minket.

A laudato sie kifejezés itt fordul elő először - szenvedő szerkezetben ("legyél dicsérve") - a szót a műben Ferenc összesen kilencszer idézi. A középkori asztronómia tudása szerint ennyi égkör választja el a földet az empyreumtól, a mozdulatlan Isten végtelen birodalmától. Nyolcszor ugyanígy passzív alakban és mindig Istenre vonatkoztatva, a kilencedik (első mozgató?) említésnél azonban többes szám második személyű cselekvő igeként, és ekkor már a teremtményekhez intézett felszólításként - dicsérjétek! A teremtő és a teremtett közötti kapcsolat az elzártból és személytelenből aktívvá és személyessé válik.

De milyen új és titkos összefonódás figyelhető meg a világ dolgai, működésük és Alkotójuk között? A Nap után, a Hold és a csillagok kapcsán érhetjük el a választ erre a kérdésre. A válasz kulcsa egy hárombetűs prepozíció, melynek megértésében fontos szempont, hogy Ferenc anyai ágon francia nyelvű örökséggel rendelkezett. A „per” szó többféle megközelítést kínál, amelyek mindegyike befolyásolja az egész mű értelmezését. Három lehetséges olvasat körvonalazódik: oksági, alanyi, vagy eszköz alapú interpretáció. Az első értelmezésben a „per” kifejezés azt sugallja, hogy dicséret illeti Istent, mert Ő teremtette a Holdat, a csillagokat és mindent, ami körülöttünk van (Áldott légy, én uram, a Hold nővéréért és a csillagokért / per sora luna e le stelle...). A második, nyelvtanilag is lehetséges értelmezés alapján a „per” a következő elemre, mint alanyra utal, így a természet elemei, akárcsak a költő, szintén magasztalják Istent. E szerint a „per” alanyi jelentéssel bír, azaz mi dicsérünk téged. Ebben az esetben a „per” tökéletesen megfelel a francia „par” szónak, amely „által”-t jelent. A harmadik, eszköz alapú megközelítés azzal foglalkozik, hogy a dicséret valaminek a segítségével hangzik el (Őáltala, Ővele és Őbenne). Hasonlóan ahhoz, ahogyan a „per Christum Dominum nostrum” kifejezés is utal erre. Ez a jelentés inkább a határozószó latin értelmére vezethető vissza, amely a dicséretet az ő közvetítésükkel, rajtuk keresztül nyújtja. A „per” minden alkalommal a „laudato si misignore” (Áldott légy, én uram) szerkezetben jelenik meg. Ezek a finom különbségek meghatározzák a költői szemléletmódot. Szinte biztos, hogy Ferenc mindhárom jelentést ismerte, így emelte ki a dicsőítés összetett természetét egyetlen prepozícióval.

Érdekes megfigyelni, hogy bizonyos elemek a négyes számrendszer szerint csoportosulnak, míg mások hármas, és ismét mások az ötös elv alapján. A versben az égi, elvont fogalmak gyakran hármas csoportokban jelennek meg, jellemzően jelzők formájában: dicséret, tisztelet, áldás (Atya), valamint szép, sugárzó, ragyogó (Nap), és fényes, értékes, gyönyörű (Hold, csillagok). Az égi hármasok mellett a földi négyesek is említésre méltók: a szél fivérhez kapcsolódva találkozhatunk a levegős, felhős, derűs, mindenféle időjárás kifejezésekkel. A víz tekintetében szintén hasznos, alázatos, értékes és szűzies jelzők kerülnek előtérbe. A tűz esetében pedig a szép, vidám, izmos és erős jelzők dominálnak. A záró részben a földi dolgok számának megfelelően Isten iránti helyes magatartásra és cselekedetekre szólít fel: dicsérjétek, áldjátok, köszönjétek, szolgáljátok! Krisztus öt sebének emlékét idézi az öt többes szám harmadik személyű igealak, amely a megpróbáltatások idején Őt kereső emberek tetteit foglalja magába: 1) Isten nevében megbocsátanak, 2-3) elviselik (békésen) a szenvedéseket (tövis!), 4) végül Isten által megkoronáztatnak. Az ötödik, így ragozott ige pedig figyelmeztet: jaj azoknak, akik halálos bűnben távoznak el az életről.

Poétikai szempontból Ferenc műve különleges ritmusban és rímekkel átszőtt próza, amely az egyik első olasz nyelvű irodalmi alkotásként áll előttünk. E mű magában hordozza a nyelv és a versben megjelenő természetmisztika születésének minden szépségét és kínját. A magyar fordítók számára az eredeti szöveg egy szinte megoldhatatlan kihívást jelentett, pedig több neves költő is próbálkozott a feladattal. Babits Mihály, Sík Sándor, Képes Géza és Dsida Jenő munkái valahogy mégsem tudták megérinteni a naphimnusz lényegét. Ahhoz, hogy érzékeltethessem a fordítások és az eredeti szöveg közötti eltérést, egy metaforát szeretnék felidézni. Az eredeti mű, amely nyolcszáz évvel ezelőtt született, olyan végtelenül egyszerű, mint a korabeli román stílusú templomok, ahol a kövek, egymás mellé illesztve, szinte érintés nélkül formálják az épületet. Ezzel szemben a fordítók, mintha csiszolnák a szó-köveket, a póriasan egyszerű kifejezéseket díszítik, jelzőkkel látják el és finomítják, így azok már nem a maguk nyers és eredeti valóságában találkoznak a vers-építményben. A naphimnusz lényege éppen az, hogy az emberi szó, amellyel Istenhez fordulunk, legyen egyszerű és alázatos, "kösse össze házasságra" a nyelvi szegénységet a mély érzelemmel.