Szele Tamás: Egy csepp szakmai zsongás Ebben a szövegben a szakmázás nem csupán a szakmai tudás megosztásáról szól, hanem arról is, hogyan tudjuk a saját tapasztalatainkat és élményeinket egyedivé tenni. A szakma mélységeibe való betekintés lehetőséget a

Néhány évvel ezelőtt egy különleges este kezdődött Nagyváradon, amikor kollégáimmal együtt egy hangulatos vendéglátóhelyen ültünk. Az egyikünk, aki éppen a főszerkesztői szerepét töltötte be, egy ötlettel állt elő: mi lenne, ha játszanánk egyet, ahol az a szabály, hogy aki a sajtószakmát említi, az fizet egy kört. Az izgalmas játéknak azonban hamar vége lett, nem anyagi okok miatt, hanem mert egyszerűen nem tudtunk olyan gyorsan inni, ahogy a körök érkeztek volna, és a szórakozásunk egyre inkább a nevetésről szólt, mintsem a kortyolgatásról.

Az újságírói közegben nem számít ritkaságnak, hogy a szakemberek széles spektrumú témákkal foglalkoznak. Az elmúlt másfél évtized körülményei között a független sajtómunkások szinte mindegyike kénytelen volt kiterjeszteni a figyelmét a szakterületén kívüli ügyekre is. Én magam is írtam már kulturális anyagokat, bűnügyi cikkeket, sporthíreket, belpolitikai elemzéseket és gazdasági írásokat. Holott a szívem mélyén alapvetően külpolitikai újságíró vagyok, vagy ahogyan a modernebb terminológia mondaná, külpoloska. De a helyzet az, hogy mindannyiunknak így vagy úgy, de mindennel foglalkoznia kell. Ha az ember nem válogathat a témák között, akkor végső soron minden egyes írás a szakmánk része lesz. Talán a macskaetetés az egyetlen kivétel, bár még annak is van gazdasági és belpolitikai vonatkozása: a gazdasági aspektus ott van, ahol a macska táplálékot kap, hiszen azt pénzért vásároljuk, míg a belpolitikai szál ott húzódik, ahol a macska "kibocsátja" azt, amit elfogyasztott. Sokszor elmélkedünk a sajtó szerepéről, módszereiről és olvasottságáról. Éppen ezért nagy figyelemmel olvastam a Moscow Timesban megjelent Makszim Aljukov tanulmányát az orosz független sajtó kihívásairól. Az írás részleteit megosztom veletek, a megjegyzéseimet pedig a megszokott módon csillag alatt fűzöm hozzá, és a végén szót ejtek a magyar helyzetről is.

A 2000-es években egy 10 országban végzett, a hírek előállításának és fogyasztásának módját vizsgáló tanulmány jelentős szakadékot talált aközött, amit az újságok közzétettek, és amit az olvasók hírértékűnek találtak.

Egyes országokban az esemény hírértéke és az újságokban való megjelenése között negatív volt a kapcsolat. Az újságírók annál nagyobb figyelmet szenteltek az eseményeknek, minél kevésbé voltak relevánsak a nyilvánosság számára.*

*Ezzel legyünk óvatosak: sok minden függ attól, kinek mi a fontos és érdekes. Általában azt szokták mondani, hogy hír az a friss információ, ami egy embercsoportnak fontos, és minél nagyobb ez az embercsoport, annál fontosabb a hír. Ugyanakkor az "abszolút" hír, ami mindenkinek egyaránt fontos, ritka és többnyire kellemetlen: sokan emlékszünk még arra, amikor megszakadt a Kacsamesék Antall József elhunyta miatt. Az "abszolút" hír volt ugyan, de mégsem kellemes emlék.

A közönség véleménye egy történet fontosságáról kulcsszerepet játszik abban, hogy hogyan vonjuk be őket, és ezzel együtt beteljesíti az újságírás alapvető feladatát: a tájékoztatást. E mélyebb összefüggések feltárása érdekében számos kutatás született, amelyek azt vizsgálják, miként értelmezik a hétköznapi emberek a hírek jelentőségét, szemben az újságírók nézőpontjával.

*Ne tegyünk úgy, mintha az újságíró ne lenne ember - nincs "külön újságírói szemlélet". Legfeljebb arról lehet szó, hogy ha az ember sokat foglalkozott egy adott témakörrel, többet tud róla, mint az, aki most csodálkozik rá a lapban.

A hírek relevanciájának problémája elsőre talán másodlagosnak tűnik az orosz független újságírás előtt álló közvetlen kihívásokkal szemben. E kihívások nagy része száműzetésben zajlik, ahol az újságírók folyamatos fenyegetettségnek vannak kitéve, vagy ahol a helyi közönséghez való hozzáférésük erősen korlátozott. Mégis, éppen ezek az elnyomó körülmények teszik a hírek relevanciáját kulcsfontosságú tényezővé.

A kormányzati propagandával átszőtt és cenzúrával sújtott médiakörnyezetben a független csatornák gyakran ellenzéki státuszra helyezkednek, és a belpolitikai üldöztetés, valamint az ukrajnai invázió a legfőbb diskurzusok közé tartozik. Azonban, amikor ezek a narratívák nem resonálnak a közönség mindennapjaival, az emberek könnyen eltávolodhatnak tőlük.

*Ez nálunk is csak valamivel enyhébb, és ki tudja meddig, ki tudja, mikor osztják ki az első száműzetéseket - vagy akár drasztikusabb megtorlásokat is - viszont az állandó, harcos, mondhatni főállású ellenzékiség is unalmassá válhat, főleg, ha "rá is játszanak", eltúlozzák, ugyanis ha nem vigyáz a sajtómunkás, egy idő után nem lesz képes másról írni. Elég sok ilyen kollégát ismerek, akiknek ez az egy lemezük van, de azt lelkiismeretesen lejátsszák, minden nap. Aztán ha egyszer megbukik a rendszer, ott állnak majd a tulajdon piedesztáljukon, egy szál legendába öltözve és nem lesz témájuk...

Amíg a rendszeres médiát állami támogatás jellemzi, és ezért viszonylag mentes a közönség befolyásától, addig a független csatornák túlélésének kulcsa a nézők elkötelezettsége. Ezek a csatornák csupán az orosz felnőtt lakosság 6-9%-ának figyelmére számíthatnak, ami rendkívül alacsony szám. Ilyen körülmények között a relevancia nem csupán egy absztrakt szerkesztői eszme, hanem a közönség által megfogalmazott elvárás. Ha a nézők nem tartják fontosnak a híreket, az elkötelezettség csökkenése elkerülhetetlen, ami pedig aláássa az újságírás szerepét az ellenzék megerősítésében és a demokratikus folyamatok előmozdításában, bármennyire is távoli célnak tűnik ez a jövőkép.

*Ennek gazdasági okai vannak, de majd csak az írás végén magyarázom meg - egyelőre annyit mondanék, hogy az orosz és a magyar független sajtó pénzügyi modellje nagyon eltérő.

Az újságírók által közvetített hírek és a közönség által relevánsnak tartott információk közötti feszültséget kiválóan bemutatja a legújabb orosz közönséget vizsgáló kutatás, amelyet a Center for Data and Research on Russia (CEDAR) végzett. A kutatók egy országos felmérés keretében feltárták a válaszadók által legjobban kedvelt Telegram-csatornákat, majd alaposan áttekintették ezeknek a csatornáknak a tartalmát. A híreket kormánypárti, ellenzéki vagy semleges kategóriákba sorolták, és részletes elemzés alá vetették a különböző hangnemeket és a középpontba állított főbb témákat.

A leglényegesebb megállapítások között szerepel, hogy a kormánypárti médiák népszerűsége háromszoros a politikai ellenfeleikhez képest a hírforrást megnevező válaszadók körében. Emellett észlelhető, hogy az ellenzéki hírcsatornák hangvétele érthető módon sokkal negatívabb, és inkább a háborúra, valamint az elnyomásra helyezik a hangsúlyt, szemben a mindennapi életet érintő kérdésekkel, mint például a gazdaság, a bűnözés, az egészségügy vagy a kultúra.

*Hát, nálunk a helyzet kicsit eltérő... nagyon szívesen megnézném azt a kutatást, amelyik bizonyítja, hogy mondjuk a köztévé valóban népszerű.*

A Meduza, a legnépszerűbb ellenzéki médium, különleges helyet foglal el a médiapiacon, köszönhetően pozitív megközelítésének és sokszínű tartalmának. A platform nem csupán a politikai eseményekről számol be, hanem a kultúra, a sport és a humor világába is betekintést nyújt. A friss jelentés arra utal, hogy a nézőszám emelkedése részben a változatosabb tematikának köszönhető, amely nagyobb hangsúlyt helyez a hétköznapi kérdésekre, mint például a gazdasági helyzet vagy az egészségügyi problémák, mindezt pedig optimista hangnemben tálalva.

Valószínű, hogy a kormánypárti források népszerűségének jelentős része a közönség politikai preferenciáiból ered, nem pedig csupán a kommunikációs stílusukból vagy a választott témáikból. Egyes kutatások azt mutatják, hogy a Kreml-propaganda hatékonyságának kulcsa abban rejlik, hogy érzelmi támogatást képes nyújtani, ezáltal hozzájárulva az emberek identitásának megerősítéséhez, ami segít abban, hogy jobban érezzék magukat a bőrükben.

Egyszerű szavakkal kifejezve, sokan azért döntenek a rezsimpárti RIA Novosztyi mellett a Meduzával szemben, mert támogatják a jelenlegi rendszert, és inkább azokat a narratívákat kedvelik, amelyeket az állami média kínál. Ezek a történetek általában színesebbek és optimistábbak, mivel a média jól felkészült a propaganda terjesztésére.

Nem olyan egyszerű ez a kérdés. Gondoljunk csak bele: ha egy disznóhizlaldát adnak át Bükköstarhonyafalván, vajon ez jó vagy rossz hír? A nemzetgazdaság számára kétségtelenül előnyös, hiszen új munkahelyeket teremt, és a tulajdonos is örülhet a lehetőségnek. Az alkalmazottak számára szintén pozitív fejlemény, hiszen megélhetést biztosít számukra. Ugyanakkor a helyi közösség szempontjából már nem ilyen rózsás a helyzet, hiszen a szagok és zajok miatt sokan elégedetlenkedhetnek. Így tehát, ha mindezt egybevetjük, kijelenthetjük, hogy a hír nem igazán pozitív vagy negatív, inkább közömbös. Ha pedig mégis megjelenik a médiában, akkor valószínű, hogy valami más, fontosabb esemény hiányzik, vagy esetleg a szerkesztő személyes érintettsége játszik szerepet a dologban.

Ugyanakkor rengeteg korábbi szociológiai adat arra utal, hogy a hangnem és a fókusz fontos szerepet játszik abban, hogy az inváziót követően mind a kormánypárti, mind az ellenzéki média közönségét vonzza vagy taszítja, még akkor is, ha figyelembe vesszük a források és a közönség közötti politikai kapcsolatokat. A Public Sociology Laboratory független kutatócsoport által a háború három éve alatt készített több száz mélyinterjú betekintést nyújt a médiától való elszakadás mögött meghúzódó mechanizmusokba.

Ez a kutatás azt sugallja, hogy kezdetben néhány háborúellenes orosz tudatosan igyekezett tájékozódni a háborúról az érzelmi terhelés ellenére. Idővel azonban figyelmük elhalványult. A negatív, traumatikus hírek kimerültséget okoztak és megerősítették a politikai tehetetlenség érzését. Miért olvasnánk tovább, ha semmi sem változhat meg?*

Erre azt mondtam, hogy az olvasói közönség rendkívül sokszínű. Van, aki szenvedélyesen és precízen követi a háborús történéseket - az ilyen emberekért igazán hálás vagyok - és van, aki inkább egy pörgős, hollywoodi csattanóra vágyik, tele hősökkel és gonoszokkal, valamint egyértelmű erkölcsi tanulságokkal. Az igazi háborúk világában azonban ezek a sémák nem léteznek. Nem hamisíthatjuk meg a tényeket csupán egy vonzó történet kedvéért. Talán ez a megközelítés nem a legkönnyebb, de a hazugság még annál is elfogadhatatlanabb.

A tudósítások monoton ismétlődése hozzájárult ahhoz a széles körben elterjedt nézethez, hogy az emberek már nem találkoznak valódi újdonsággal egy újabb háborúról vagy elnyomásról szóló híradásban. Ezzel szemben a helyi médiumok szerepe egyre inkább felértékelődik, hiszen olyan témákról adnak hírt, amelyek közvetlen hatással vannak az emberek mindennapi életére - olyan ügyekről, melyekre legalább részben van lehetőségük hatni. A háborús diskurzusok pedig háttérbe szorultak, mivel a politikai kockázatok és az a meggyőződés, hogy a meggyőzés lehetetlen, különösen akkor, amikor az ellenfelek a rezsim propagandájának szigorú ellenőrzése alatt állnak.

Bár sokan próbálkoznak, a meggyőzés gyakran egy elérhetetlen cél marad; felesleges is időt pazarolni rá.

Bár ezek a kérdések kizárólag az orosz háborús helyzetből fakadnak, a hírek jelentősége már régóta a médiakutatások fókuszában áll, különösen az olvasottság csökkenésével összefüggésben. A lényeg az, hogy a közönség médiához való viszonyát ritkán határozza meg csupán az állampolgári felelősség vagy a politikai érdekek. Az emberek érdeklődése sokkal inkább a személyes motivációk és a mindennapi élet kihívásaival összefonódva alakul.

A média által kielégített igények klasszikus kutatásától kezdve a hírek érzékelt relevanciájáról szóló kortárs tanulmányokig a politika iránti érdeklődés csak egy a sok indok közül, amiért az emberek követik a híreket. Az olvasókat gyakrabban vonzzák azok a történetek, amelyek személyes életüket érintik és hatással vannak helyi közösségükre, így az emberi és földrajzi közelség kulcsfontosságú tényező az érzékelt jelentőség szempontjából. Az időjárást és a bűnözést következetesen fontosabbnak tartják, mint a politikát, és a helyi híreket következetesen fontosabbnak tekintik, mint a nemzeti vagy nemzetközi politikát.

Az emberek gyakran keresnek olyan híreket, amelyek nemcsak őket, hanem a családtagjaikat és barátaikat is lekötik, hiszen ezek remek beszélgetési alapot nyújtanak a társasági összejövetelek során. Viszont, ha egy adott témáról túl sokat hallanak, a közönség hajlamos elveszíteni az érdeklődését. Nem azért, mert már nem kíváncsiak, hanem mert úgy érzik, hogy már eléggé tájékozottak, és kialakították a saját véleményüket az adott kérdéskörben.

Ez valóban kockázatos, különösen azért, mert valós történésekről beszélünk. A jó szándékú emberekből könnyen válhatnak árnyékos figurák, míg a már eleve problémásak még mélyebbre süllyedhetnek. Senki sem mentes a hibáktól, így az előítéletekkel teli, hirtelen kialakított vélemények gyakran válnak a legtartósabbá – főleg, mert az emberek gyakran csak ezekhez a nézetekhez ragaszkodnak, mintha más lehetőség nem is létezne számukra.

A keretezés kulcsszerepet játszik az elköteleződés megőrzésében: még akkor is, ha a történetek közvetlenül hatnak az emberek életére – például a gazdasági hírek esetében – sokkal nagyobb eséllyel vonzzák a figyelmet, ha az elvont fogalmakat konkrét, kézzelfogható kifejezésekkel tálalják. Az emberek hajlamosabbak reagálni arra a híradásra, amely bemutatja, miként érintik az emelkedő árak az élelmiszerek árát, mintsem az infláció, a monetáris politika vagy a GDP rejtett, elvont fogalmaira vonatkozó tudósításokra.

Bár a traumatikus eseményekről szóló hírek azonnali figyelmet vonzanak, gyakran arra ösztönzik az embereket, hogy elkerüljék a további tájékozódást. Ez a jelenség az együttérzés kimerüléséhez, valamint a figyelem tartós elvesztéséhez vezethet, főleg ha a hírekből hiányzik a cselekvésre ösztönző háttérinformáció.

*Mai példa: tegnap elítéltek négy orosz ellenzéki újságírót, egész komoly börtönbüntetést kaptak, természetesen a "hadsereg rossz színben való feltüntetéséért". Három-négy éve ez vezető hír lett volna a világlapokban és mozgalom indul a kiszabadításukra, manapság maximum rövidhírben számolnak be róla, és nem is mindenhol.

Ebből a nézőpontból a CEDAR megállapításai nem különösebben meglepőek. Teljesen összhangban állnak azokkal a több évtizedes kutatásokkal, amelyek a közönség felfogására és viselkedésére vonatkoznak, és jelzik a közönség bővítésének lehetséges irányait. A javasolt változtatás azt jelenti, hogy az emberek mindennapi életét és közösségeit közvetlenül érintő témák – mint például az egészségügy, az oktatás, a helyi gazdaság, a kultúra és a társadalmi kérdések – szélesebb spektrumát mutatnák be. Ezzel a megközelítéssel az elvont gazdasági kérdéseket konkrét, átélhető formákban lehetne kifejezni, elkerülve ezzel a tartósan negatív hangvételt.

Ez nem azt jelenti, hogy le kellene mondanunk az ellenzéki nézőpont képviseletéről, vagy hogy a háborúkkal és az elnyomással kapcsolatos kritikák háttérbe szoruljanak. A független média éppen azért emeli ki ezeket a témákat, mert az állami irányítás alatt álló csatornák gyakran elkerülik őket. Ha feladnánk ezt a hangsúlyt, az nemcsak a független média társadalmi szerepét gyengítené, hanem kockáztatná, hogy elszakadunk azoktól, akik eredendően politikailag elkötelezettek. Ugyanakkor a szerkesztési prioritások átgondolt kiegyensúlyozása lehetőséget adhat arra, hogy ezeket a fontos témákat szélesebb közönséghez juttassuk el, miközben érzelmileg fenntarthatóbb és társadalmilag releváns tartalmat kínálunk.

Ez a helyzet mind pénzügyi, mind etikai szempontból komoly kihívásokat támaszt. Az önállóan működő kiadványok gyakran küzdenek a forráshiányos körülményekkel, hiszen sok esetben száműzetésben, fenyegetettség alatt, és gyakran korlátozott anyagi támogatással kénytelenek dolgozni. A tevékenységi területek bővítése nem csupán a szerkesztői szándék megvalósítását jelenti, hanem olyan pénzügyi és intézményi erőforrásokat is igényel, amelyek nem állnak rendelkezésre sok ilyen szervezet számára – különösen a közelmúltban a USAID finanszírozásának megszűnése után.

Szeretném hangsúlyozni, hogy Magyarországon a USAID támogatása a független sajtó számára olyan alacsony szinten mozog, hogy az összesen kiosztott összeg még a legnagyobb kormányzati lap éves fenntartási költségeinek a felét sem fedezi. Magam is sok helyen dolgoztam már, de soha nem találkoztam ezzel a támogatással, így számomra teljesen észrevétlen maradt.

Egy ilyen szerkesztőségi irányváltás könnyedén heves reakciókat válthat ki az újságírók, valamint a konfliktusban érintett aktivisták és politikai szereplők részéről. Olyan környezetben, ahol az orosz állam kegyetlen háborút folytat Ukrajna ellen, és fokozza a belső elnyomást, az alapvető témáktól való eltávolodás sokak szemében a felelősségvállalás elkerülésének tűnhet - sőt, akár a rezsim tetteinek erkölcsi legitimálásaként is értelmezhető.

A Barbie baba kicsi, aranyos és rózsaszínű világának sajtója? Tulajdonképpen minden erre irányítja a média figyelmét, kezdve a közösségi platformoktól egészen a politikai trendekig. Csak a valóság az, ami megakadályozza, hogy végleg a hétvégi amerikai elővárosi délutánok végtelen unalmába süllyedjünk.

A független média számára a valódi kihívás nem csupán az erkölcs és az olvasottság közötti választás, hanem sokkal inkább az, hogy ezeket a látszólag ellentétes elemeket harmonikusan egyesítse. Fontos, hogy megőrizzék kritikai integritásukat, miközben képesek legyenek elérni és bevonni egyre szélesebb közönséget.

Nos, eddig a részletes elemzés volt a téma, most viszont szeretnék néhány gondolatot megosztani. Nem tudom, hogy sírjak-e vagy inkább nevessek a helyzeten, hiszen úgy tűnik, hogy Aljukov úr miért is akarja átalakítani a világelső orosz független sajtót egyfajta "ellenzéki bulvárrá", ami mindenki számára vonzó lehet, legyen szó Szásáról, Másáról, vagy éppen Igor Alekszejevicsről, a sztahanovista sótartóról. Ez mind a gazdasági modellre vezethető vissza. Ahhoz, hogy egy lap népszerű legyen, először is meg kell jelennie, ami pedig azt jelenti, hogy a dolgozóknak nem szabad éhen halniuk a lapzárta előtt. Tehát szükség van a pénzre, de nem mindegy, hogy milyen áron. Az orosz sajtó legfőbb terjesztési platformja a Telegram, ami eltérően működik a nálunk elterjedt Facebooktól. Itt "csatornák" vannak, amelyekre fel kell iratkozni, akár ingyen, akár előfizetéses alapon. Itt válik igazán lényegessé az előfizetők száma: nyilvánvaló, hogy a "Micike csipkés bugyogói" című lap több fizető olvasót vonz, mint az "Alekszandr Nyevszkij jeges méltósága" című történelmi közlemény. Tehát a bulvárosítás szándéka gazdasági szempontból érthető, de szakmai szempontból erőteljesen vitatható: kicsit furcsa, ha egy harctéri tudósítás közvetlenül egy divatbemutató és egy szexbotrány között szerepel. Nyilvánvaló, hogy már a legkisebb olvasottság-csökkenés is pánikot okozhat a szerkesztőségekben. Mostanában, ahogy több forrásban is olvastam, valóban csökken az orosz független sajtó népszerűsége, de nem azért, mert ne lenne értékes, hanem valószínűleg piaci ingadozások állhatnak a háttérben.

Nálunk például épp fordított a helyzet. Az Ukrajna elleni invázió előtt közvetlenül nagyon magas volt az olvasottság - emlékszem, volt írásom félmillió körüli látogatottsággal is - utána fél év alatt ez alábbhagyott, két éve elérte a mélypontot a havi körülbelül kétszázezer olvasóval a Huppa esetében, majd elindult felfelé, és most az egeket veri, havonta körülbelül kétmillió-kétszázezer alkalommal olvasnak minket. Hogy ez mitől van, arról fogalmam sincs, és a helyzet naponta változik, de ha ránézek például a The Insider olvasottságára, ahol a mai, egyébként kiváló vezető anyagukat eddig összesen 2033 ember látta, elhiszem, hogy a fél karjukat adnák a nálunk megforduló tömegért, pedig ez az orgánum szó szerint világlap, mind a színvonal, mind a szakmai elismertség szempontjából. A sors iróniája, hogy nekünk viszont ebből az olvasottságból (ami egyébként tapasztalatom szerint a nehéz idők jele) semmiféle anyagi hasznunk nincs, mivel nincsenek nálunk hirdetések, a gyönyörű forgalom csak a Facebook zsebét hizlalja.

Nos, itt vagyunk, ahol éppen tartunk: oroszok, magyarok, mindannyian egy helyen, ahol a határok elmosódnak. De nem állunk meg, folytatjuk az utunkat. Ahogyan Kazantzakisz fogalmazott, az élet egy folyamatos küzdelem, és mi sem hátrálunk meg.

"Táncolni muszáj, kedves uram, hiszen a zene csak idő kérdése, hogy megérkezzen hozzánk!"

Táncolunk tovább, míg le nem esünk a lábunkról.