Soha nem hittem volna, hogy a híd árnyékában fog bekövetkezni az, ami mindent megváltoztat... Egy pillanat alatt formálódott át az életem.
Aznap hajnalban Éva elhatározta, hogy felfedezi az erdőt, mivel a szíve fájdalmát nem tudta elviselni, és az álom elkerülte. Egy ködös mezőre érve megállt, ahol a fű ezüstösen csillogott, mintha apró gyémántok szóródtak volna szét rajta, a fák pedig titokzatosan hajladoztak a szél simogatására. A köd sűrűjében egy régi, mohás kőhíd tűnt fel, amelynek kövei évek óta nem látták a napfényt. Ahogy átlépett rajta, varjak szálltak fel a fák ágairól, fekete szárnyaikkal eltakarták a világosságot, és a légies csendet csak a szárnycsapások zaja törte meg.
Mindannyian egyszerre károgni kezdtek, mintha valami lényegeset akartak volna közvetíteni, ám a hangjuk csupán egy elhaló visszhangként zongott Éva szívében.
A nap fénye fokozatosan áttörte a köd lepleit. Éva bőre érzékenyen reagált a hajnali párára, miközben a háttérben a varjak szárnyának halk suhogása zsongta körül.
Éva egy kis faluban élt a hegyek lábánál, ahol az emberek még hittek a jelekben, a madarak mozgásában, és az üzeneteikben. Felkereste az öreg Máli nénit, a falu javasasszonyát, aki egyetlen pillantással az ember lelkébe látott.
- A varjak nem csupán a halál hírnökei, ahogy sokan vélik - mondta Máli néni, miközben gondosan lángra lobbantotta a gyertyát. - Ők a transzformáció, az ősi bölcsesség és a belső látomás madarai. Amikor hirtelen körülvesznek, tudd, hogy egy jelentős fordulópont előtt állsz. A híd? Az a hely, ahol az átmenet zajlik. A lelked éppen készül arra, hogy belépjen egy másik dimenzióba... vagy egy új életszakaszba.
Régóta küzdött a fájdalommal, amit elvesztett gyermeke emléke hagyott a szívében.
A sok fekete madár látványa most úgy tűnt, mintha egy új kezdet szele fújna a levegőben.
Máli néni tanácsát követve, Éva másnap hajnalban visszatért a régi kőhídhoz, amely a falu peremén állt, és évszázadok óta a madárles helyszínéül szolgált. Amikor megérkezett, még az éjszaka sötétje borította a tájat, és a köd sűrű fátylaként ült a földön, a víz pedig halkan csobogott a híd alatt. Ekkor hirtelen varjak tűntek fel a fák ágairól, fekete szárnyaik elegánsan szelték a levegőt, mintha egy titkos táncot jártak volna. Éva szíve heves ütemre kezdett dobogni, de nem érezte a félelmet. Letérdelt a híd szélére, és lehunyta a szemét, mintha a természet minden hangját be akarta volna fogadni.
A belső csend mélyén egy szívhez szóló hang bontakozott ki:
"Engedd el a kínt, amit hordozol. Nem felejtesz, csak kínlódsz, sajogsz. Engedd el a kínt, lélegezz és légy szabad"
Éva könnyei hirtelen elömlöttek, de már nem a fájdalom jelei voltak; inkább a lélek mélyét tisztogató zápor. A varjak, mint sötét árnyak, újra felröppentek, hangjuk éles volt, majd eltűntek a horizonton. A köd, mintha engedett volna a nyomásnak, fokozatosan kezdett elszivárogni, felfedve a világot, amely újraéledt.
Aznap reggel Éva szívében egy új érzés bontakozott ki, mintha a lelkében egy rég elfeledett ajtó nyílt volna ki. A múlt terhe, ami olyan hosszú ideig nyomasztotta, most mintha csak egy könnyű szellővé változott volna, ami elűzte a sötét gondolatokat. A levegőben ott vibrált a remény édes illata, ami újra életre keltette benne a régi álmokat. A varjak, ahogyan azt az öregasszony mondta, nem elvették tőle a boldogságot, hanem épp ellenkezőleg: visszaadták neki azt a kincset, amit már régóta elveszettnek hitt – a remény csillagfényét.
