Rácz András: Miként vált kudarcossá a 2001-es nyugdíjreform-kísérlet? A 2001-es nyugdíjreform-kísérlet a magyar társadalom gazdasági és szociális jövőjét hivatott megváltoztatni, de végül nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az átalakítás célja az

Feltérképeztük, mi zajlott az évezredváltás idején, és milyen tanulságokat vonhatunk le ebből a különleges időszakból.

"A közelmúltban újra felerősödött nyugdíj-vita kapcsán Orbán Viktor miniszterelnök elmondta, hogy 2001-ben már megpróbálkoztak a nyugdíjrendszer teljes átalakításával, de mindez olyan széleskörű ellenálláshoz vezetett, hogy ejtették a tervet, és a miniszterelnök azóta inkább a kevésbé invazív finomhangolásokat pártolja. Feltérképeztük, mi zajlott az évezredváltás idején, és milyen tanulságokat vonhatunk le ebből a különleges időszakból.

Az első Orbán-kormány idején, egy informális gödi találkozón született meg az a fontos döntés, amely szerint 2003 januárjától fokozatosan átálltak volna az egyéni számlavezetésen alapuló nyugdíjmodellre. E lépés hátterében az a felismerés állt, hogy az 1998-ban bevezetett vegyes rendszer, amely az állami nyugdíjpillér mellé magánnyugdíjpénztárakat is integrált, jelentős mértékben megnövelte az állami nyugdíjkassza hiányát. Az átcsoportosított járulékok következtében mindössze néhány év alatt az évi 6-7 milliárd forintról 70-80 milliárd forintos deficitre ugrott az összeg. A kormány tehát a reform szükségességét hangsúlyozta, és a tervezett átalakítás középpontjában egy állami rendszerben vezetett egyéni nyugdíjszámla állt. Ennek a rendszernek az előnye az lett volna, hogy minden járulékfizető tisztán láthatta volna, mennyit fizetett be, és ennek megfelelően milyen juttatásra számíthat a nyugdíjas évei alatt. A reform kidolgozásakor két mintát vettek figyelembe: a német pontrendszert és az eszmei tőkeszámla-modellt. A javasolt reform keretében a nyugdíjkorhatár merev szabályait is felül akarták vizsgálni, lehetőséget adva ezzel arra, hogy az emberek saját döntésük alapján határozhassák meg a nyugdíjba vonulásuk időpontját. Ez a megközelítés azt jelentette, hogy akik korábban vonultak vissza, azok alacsonyabb ellátásra számíthattak, míg akik tovább dolgoztak, arányosan magasabb összeget kaptak volna. E gondolatmenet részeként a minimálnyugdíjkorhatár kijelölését is elvetették, a visszavonulás időpontjának rugalmasságát hangsúlyozva. A reformcsomag további eleme volt a pillérválasztás szabadsága: megszüntették volna azt a kötelező szabályt, amely az új belépők számára a magánpénztári tagságot írta elő, így lehetőséget nyújtva a tömeges visszalépésre az állami rendszerhez. Az alapvető cél a nyugdíjrendszer állami pillérének megerősítése volt, versenyképes feltételek megteremtésével, hogy valódi piaci verseny alakulhasson ki a nyugdíjpiacon. Ennek eredményeként 2001-re egy olyan vegyes modell körvonalazódott, amely átláthatóbbá és rugalmasabbá tette volna az állami nyugdíjrendszert, miközben nagyobb szabadságot és pontosabb elszámolást kínált volna a biztosítottak számára.

A reform végül azért hiúsult meg, mert politikailag rendkívül kockázatosnak bizonyult. Szinte lehetetlen lett volna úgy hozzányúlni a szabályokhoz, hogy közben ne sérüljön valamelyik érintett csoport. Orbán Viktor későbbi visszaemlékezése szerint végül az első ciklus egyik legsikertelenebb döntése lett a 2001-es beavatkozás, mert már a kisebb módosítások hatására is azonnal kiéleződtek a belső viták. A miniszterelnök szerint akkoriban a kisebb és a nagyobb nyugdíjjal élők, a rövidebb és a hosszabb szolgálati idővel rendelkezők egyaránt méltánytalanságot éreztek. A vegyes rendszer már eleve jelentős átmeneti hiányt okozott, a magánpénztárakba irányított járulékok pedig elvitték az állami kassza bevételeit, így nem maradt elég fiskális mozgástér. Az egyéni számlás modell 2003-tól tervezett bevezetése nagy adminisztratív és informatikai felkészültséget igényelt volna, az adatminőség és az intézményi kapacitás nem állt készen. A miniszterelnök szerint továbbá hiányzott az átalakításhoz szükséges politikai és társadalmi konszenzus, a szereplők nyertes vesztes logikában látták a változtatást, ezért erős ellenállás alakult ki. A jogi keretek és a vegyes rendszerrel való összeillesztés emellett tisztázatlan maradt, a végrehajtási kockázat pedig magas volt. Emellett rövid volt az időhorizont a 2002-es választások előtt, így a kormány végül nem vállalta a politikailag kockázatos lépéseket. Már a rendszerbe való korábbi kisebb beavatkozások is komoly igazságtalanságérzetet és belső vitákat szültek, ez óvatosságra intette az első Orbán-kormányt. Mindeközben romlott a makrogazdasági környezet és más prioritások kerültek előtérbe, így végül a nyugdíjreform lekerült a napirendről. A 2002-es kormányváltás utáni új vezetés már fel sem vetette az egyéni számlás elképzelést. Magyarország így maradt a felosztó-kirovó modellnél, amely legfeljebb paraméteres korrekciókkal tudott igazodni a gazdasági változásokhoz. Ezen tapasztalatok után a magyar politikában egyfajta általános érvényű megállapítássá vált, hogy a nyugdíjrendszerhez hozzányúlni csak komoly konfliktusok árán lehet, hiszen a siker nem biztos, a politikai és társadalmi ár pedig túlságosan magas. A 2001-es kísérlet óta tehát egyértelművé vált, hogy a radikális átalakítás rövid távon nem kivitelezhető. A 2010-es kormányváltás követően a magányugíjpénztárakat visszavezették az állami rendszerbe, ami által a második pillér gyakorlatilag megszűnt. Ez a lépés akkor a teljes magyar nyugdíjrendszer finanszírozhatósági problémáira adott gyors és hathatós választ. A lépés azonban inkább csak a rövid-közép távú pénzügyi stabilizálás megteremtése miatt volt fontos, a 2001-es koncepcióhoz hasonló, hosszabb távú szerkezeti modernizációs kísérletre azóta sem került sor.

A miniszterelnök jelenlegi álláspontja szerint a rendszer úgy, ahogy van, működőképes, aminek a révén a kormány hosszú távon is képes megőrizni a nyugdíjak értékét. Mivel jelenleg az átfogó reform nem indokolt, inkább finomhangolásra van szükség, nem pedig sokkterápiára. A miniszterelnök jelenleg kifejezetten elutasítja a nagy nyugdíjreform gondolatát, mondván, hogy kockázatos hozzányúlni egy olyan szisztémához, ami a szolgálati időn és a befizetéseken alapul. A 2001-ben szerzett tapasztalatok alapján így sokkal inkább a fokozatos, óvatos módosítások működhetnek a magyar nyugdíjrendszer kapcsán. Mint fogalmazott, ezt a rendszert addig kell "adjusztálgatni", ameddig lehet, és csak 20-25 év múlva lesz érdemes nagyobb változtatásokban gondolkodni, az addig lezajló demográfiai helyzettől változások fényébe. Orbán Viktor szerint a legfontosabb cél a nyugdíjak vásárlóerejének megőrzése és az életszínvonal stabilizálása, akár kiegészítő juttatásokkal is. Ezen logika mentén a kormány az utóbbi években inkább juttatásbővítéssel igyekezett enyhíteni a gazdasági feszültségeket. Erre volt példa 2021-ben a 13. havi nyugdíj fokozatos visszaépítése. A Covid-válság idején a kormány vállalta, és amint a gazdaság állapota engedi, 2021-től fokozatosan visszavezeti előbb egy, majd két és végül három heti összeggel a juttatást. Így 2022 februárjától ismét teljes 13. havi járandóság járt a nyugdíjkorhatárt betöltöttek számára. A miniszterelnök szerint ez egy igazságos lépés volt, amit a társadalom is elfogadott. A lépés nem vett el senkitől semmit, hanem inkább egy korábbi jogosultságot állított helyre.

Jelenleg napirenden van a 14. havi nyugdíj kérdése, de a kormány 2026-ban fogja komolyabban mérlegelni ezt a lehetőséget, amennyiben a szükséges gazdasági feltételek teljesülnek. Ez a tervezett intézkedés jelentős politikai vállalás, amely szorosan összefonódik a Fidesz 2010 után kialakított nyugdíjpolitikájával. A 2001-es reformkísérlet rámutatott arra, hogy a nyugdíjrendszer átfogó átalakítása rendkívül bonyolult és kockázatos folyamat. Ennek következtében a kormány inkább a fokozatos fenntartás mellett döntött. Amíg a gazdaság képes biztosítani a nyugdíjak kifizetését, és az értékállóság garantálható, addig nem valószínű, hogy politikai szándék mutatkozik egy radikális reformra. Rövid távon tehát érdemi struktúraváltásra nem számíthatunk; a változtatások inkább a finomhangolásra, az igazságosabb elosztásra és a juttatások növelésére fognak összpontosítani. Hosszabb távon viszont, különösen a népesség csökkenésének következtében felmerülő kihívások miatt, elkerülhetetlen lesz egy átfogóbb reformról szóló diskurzus. Ez akár a 2001-ben felvázolt irányvonalat, akár más megoldásokat is magában foglalhat.