Néha az apróbb dolgokban találom a legnagyobb örömöt.

Az anyaság nem egy előre megírt forgatókönyv mentén zajlik – tele van érzelmekkel, kihívásokkal és olykor bűntudattal is.

A minap az egyik üzletben a pénztárhoz kígyózó hosszú sorban várakoztam, amikor az előttem lévő két anyuka beszélgetésére lettem figyelmes. Nem hallgatóztam, csak hát... elég hangosan beszéltek, ott álltam a sorban az egyik mögött... nem tudtam nem odafigyelni.

Olyasmiről volt szó, amit szerintem sok szülő megélt már, de kevesen mertek kimondani, vagyis inkább bevallani:

Az egyikük azt mondta, hogy persze, próbálja őket egyformán szeretni, mert hát mindhárman a szívük része. De azt is bevallotta, hogy

A másik anyuka bólogatott, sőt, kicsit suttogva hozzátette: "Néha bűntudatom van, de én is ezt érzem."

Ez nagyon elgondolkodtatott. Mert hát tényleg, szeretjük a gyerekeinket - mindegyiket - de az igazság az, hogy tényleg nem egyformák. Van, amikor az egyik könnyebben kijön velünk, van, míg a másikkal több a konfliktus, és van, amikor pont fordítva, mert az addig szelídebb éppen a dackorszakát éli, míg a másik kedves mosolyával olvasztja fel a szívünket.

Valahol belefutottam abba a gondolatba, hogy nem az a lényeg, hogy minden egyes pillanatban egyformán szeressük őket, hanem inkább az, hogy mindannyian érezzék, van a szívünkben egy különleges hely, ami csak az övék. Hogy...

Azóta igyekszem figyelmesebben észlelni, mikor melyik gyerekem vágyik a közelségemre. Próbálom elkerülni azt a gondolatot, hogy "kit szeretek jobban", és helyette arra összpontosítok, hogy kinek milyen szükséglete van éppen. Talán ez lehet a titok nyitja. Így mindegyikük érezheti, hogy ő a legfontosabb számomra - a saját, egyedi módján.