Könyvdrámák a kisebbségi sors mély dilemmáiról A könyvdrámák világában a kisebbségi sors nem csupán háttérbe szorított narratíva, hanem a lélek legmélyebb rétegeit feltáró színpad. Ezek a művek rávilágítanak a kulturális identitás, az elfogadás és a kire

Székely János drámáiban az európai keresztény kultúra felívelésének és alkonyának csomópontjait követi végig, miközben rejtetten vagy nyíltan a kisebbségi sors nagy dilemmáit állítja párhuzamba a kiválasztott történelmi cselekménnyel.

Nem meglepő, hogy a szerző életében drámáit könyvdrámaként emlegették, így azok bemutatása erdélyi színpadon elmaradt. A Profán passió (1954) már a kezdetekkor feloldhatatlan ellentmondásokkal ábrázolja hőseit, akik kétezer év távlatából a szerző saját korának igazságait tükrözik. Jézus, Kajafás és Júdás sorsa szorosan összefonódik: Júdásnak "hűsége szerint el kell árulnia Jézust", és ha ezt nem teszi, hűtlen lenne... Mily mély bölcselet rejlik ebben a kisebbségi sors folyamatos megalkuvásra kényszerítő cselekvési lehetőségeiről: lázadás, menekülés, előnyökért való korrumpálódás, saját közössége elárulása, belső emigráció, vagy beolvadás a többségbe? Székely János legismertebb drámája, a Caligula helytartója (1972) a birodalmi eszméhez való hűség és a leigázott nép elfogadása között feszülő ellentétet ábrázolja, ahol a helytartó bűn nélkül nem maradhat. A Protestánsok (1976) című művében a halálra szánt hithűség nem menti meg sem a kisebbséget, sem a hit tisztaságát a hatalom általi beszennyeződéstől. Vak Béla király (1981), aki a szenvedés és kiszolgáltatottság fájdalmát jól ismeri, szintén nem tudja elkerülni a körülötte szövődő hatalmi ambíciók csapdáját. Székely utolsó drámája, a Mórok (1989) öt felvonásban két történelmi időszakot idéz meg: a 16. századi spanyol-mór konfliktust, valamint a kolozsvári Bolyai egyetem megszüntetésének időszakát 1956 ősze és 1959 áprilisa között. Ahogyan a mórok esetében sem segített a kényszerű vagy önkéntes kereszténység felvétele, "úgy az erdélyi magyarságnak sem hozott megoldást a kommunista diktatúra előtti ideológiai és erkölcsi behódolás" (Láng Gusztáv: Az abszolútum joga és értelme, 1994). A kolozsvári dráma színterén Szabédi László egyetlen, értékes cselekedete az önkéntes halál marad, mint a dráma végső kimenetele. Ironikus módon, a Mórok mégis reményt sugall, hiszen a mór beolvadás már befejeződött, míg az erdélyi kisebbségi lét még mindig egy nyitott, eleven történet. Tükrében mi, olvasók, saját hibáinkat, vétkeinket és választásainkat ismerhetjük fel.

Beszéljünk egy különleges Székely-drámáról, amely a lassú, de annál küzdelmesebb fogantatásának köszönhetően egy szívinfarktusos főhős történetét meséli el. Az "Irgalmas hazugság" (1958-1966) cselekménye egy vidéki város szürke mindennapjaiban bontakozik ki, 1952 májusa és decembere között. A középpontban Paál Ákos áll, egyetemi tanár, akinek karaktere valójában a valóságban létezett Gaál Gábor emlékét idézi fel. Gaál Gábor, a kommunista múlttal rendelkező közíró és irodalomszervező, aki Erdélybe költözött, sokat szenvedett elvhűsége miatt. Az ötvenes évek elején Kolozsváron saját társai gyakran megkeserítették életét, előbb kizárták a pártból, majd megfosztották egyetemi katedrájától – a részletek azonban most háttérbe szorulnak. Gaál szívbetegsége 1952-től kezdve egyre súlyosabbá vált, gyógyíthatatlanná vált. A dráma főszereplőjének, Ákosnak orvosa és barátja, aki szeretné megóvni őt a valóságtól, arra ösztönzi a családját, hogy titkolják el előle a diagnózist, és zárják el a külvilágtól, így fenntartva a gyógyulás reményét. Azonban hősünk, aki sejtései alapján felfedezi, hogy felesége, anyósa és orvosa folyamatosan hazudnak neki, egy belső harcot kezd vívni. Miközben felesége fiának világra jöttét ünnepli, Ákosnak szembe kell néznie élete összes mítoszával és illúziójával. A politikai tisztogatások "kint" is áldozatokat követelnek, Barátját, B-t (Balogh Edgárt) fájdalmasan hiányolja, hiszen őt bebörtönözték, de a környezete erről is csak mesél neki. Kedvenc tanítványának árulása pedig már nem maradhat titokban a betegszoba ajtaja mögött. Az irgalmas hazugságok, amelyek körülveszik Ákost, annyira összegubancolják a valóságot, hogy lassan már nem tudja megkülönböztetni az igazságot a hamiságtól. A belső számvetés során gyanakvás ébred benne felesége iránt, aki szerint őt megcsalta, sőt, éppen a barátjával és orvosával – pedig ez csupán a képzelete szüleménye. Kétségbeesésében Ákos egy végső lépésre szánja el magát: két hónapi altatók nélkül élve, rettegve, de végül egyszerre beveszi az összes adagot. Ezzel halálával véget vet betegségének, kiszabadítja magát a társadalmi csapdából, de az irgalmatlan konfliktusok, amelyek a környezetét fojtogatják, nem nyújtanak megoldást a hátramaradóknak...

A feloldhatatlan ellentmondások és az emigrációs lét súlyos fájdalmai vezették Márai Sándort az öngyilkosság gondolatához. Most, a teljesség igénye nélkül, érdemes szót ejteni róla, és kezdjük a kezdetekkel. Márai Sándor 1900. április 11-én született Kassán, és 1989. február 21-én hunyt el San Diegóban. Felmenői a szepességi szászok közé tartoztak. Apai dédapja, Grosschmid János, földmérőként dolgozott, és a Tengermellék sóbányáinak felügyeletéért felelt, nemesi címet pedig II. Lipót császártól nyert el. Az írónak egy húga és két öccse volt, közülük az egyik, Radványi Géza, később neves filmrendezővé vált. Márai iskolai tanulmányait otthon kezdte magántanulóként, majd katolikus iskolákban folytatta Jászváron, Budán, Eperjesen és Kassán. 1918-ban Budapestre költözött, ahol a Budapesti Hírlapnál kapott állást, miközben a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karán tanult. Ekkor jelent meg első verseskötete, az Emlékkönyv. A Tanácsköztársaság eseményeit lelkesen követte, és átesett a spanyolnáthán, de orvosi segítség nélkül felépült. Édesapja kérésére a zűrzavar elől Lipcsébe, Frankfurtba, majd Berlinbe költözött, ahol "világpolgárként" élt, újságíróként dolgozva. 1923-ban megnősült, felesége Matzner Lola volt, akivel Párizsban töltöttek el néhány évet, majd 1928-ban visszatértek Budapestre. Itt, a Krisztinaváros Mikó utcájában, Kosztolányi szomszédságában élte első igazán termékeny írói időszakát.

1936-ban Lola katolikus hitre tért. 1938-ban az első bécsi döntéssel író és felesége visszaköltöztek Kassára, 1939 februárjában fiuk született, aki azonban kóros vérzékenységben hamarosan meghalt. E tragédia után az író hónapokig nem tudott beszélni, később versben siratta el kisfiukat (Egy kisgyermek halálára). A második világháború kitörése - mint annyiakat - az írót is elkeseríti. Ír. Hiszi, hogy írói küldetése a kultúra és a polgári értékek őrzése. A visszacsatolt Felvidék nyugtalanító helyzetjelentéseit írja a Kassai őrjárat (1941) és később a Hallgatni akartam (első emigrációban megjelent könyveként, 1950-ben) című műveiben. Ontja prózai és drámai műveit. Megírja A gyertyák csonkig égnek (1942) és a Kassai polgárok (1942) című regényeit. Színdarabjait sikerrel játsszák. 1943-ban súlyos ideggyulladást kap, hónapokig ágyba kényszerül. Közben tervezi-szervezi apósa megmenekítését Kassán a deportálás elől, de hiába, elkésnek a mentéssel. 1944-es naplójában azt a gondolatot jegyzi fel, hogy az ember, "az ember járvány"...

A háború, a nyilas, a német megszállás, majd a hosszú ostromállapot alatt az általános otthontalanság érzése alakul ki benne. 1948 augusztusának végén feleségével és örökbefogadott kisfiukkal (Jánossal, akit sokáig csak "a kisfiú"-ként emleget) elhagyja Magyarországot. Svájc, Olaszország és az Egyesült Államok lesznek Márai honvágytól gyötört életének további helyszínei. "Új hazát nem lehet keresni. Csak pénzt lehet keresni, s a pénz birtokában tartózkodási helyet" - írja (Ami a Naplóból kimaradt, 1953-55). 1956 októberében azonnal hazaindul, Münchenben éri az orosz beavatkozás híre, így mégsem tér vissza Budapestre. 1956 végétől a Szabad Európa Rádión át rendszeresen "üzen" haza (így küldte 1956 karácsonyára haza a vérző országba Mennyből az angyal... című versét is). Eredendő anyanyelvi és nemzeti közössége nélkül az író úgy érzi, mintha a magány barlangjában töltené egész életét. Már 1967-ben elkészíti végrendeletét, meghagyja, hogy semmilyen művét ne adják ki, s ne játsszák otthon, amíg az oroszok ki nem takarodnak az országból. Élete utolsó éveiben megvakult feleségét ápolja, Lola halála után pedig a végső magány démoni árnyaival küzd. Fegyvert vásárol magának. S miután meghal öccse, Géza, s váratlanul elhuny szeretett fogadott fia, János is, Márai nem képes tovább élni, fegyverrel vet véget életének.

Márai prózájának hősei gyakran küzdenek otthonuk, otthonos-egészséges életérzésük és önazonosságuk megtartásáért erősen kiélezett, igen válságos történelmi-társadalmi helyzetekben. Így tesz a Trójából hazafele utazó Ulysses (Márai Odüsszeusz angolos nevét használja, az ír James Joyce Ulyssese után pontosan harminc évvel), a Béke Ithakában (1952) mitológiai fogantatású főhőse. Számtalan veszélyes kalandba keveredik, néha már-már maga is elpusztul, de végül "felépülve" ér haza Pénelopéhoz. De Ithakában mégis meg kell halnia házasságon kívül, Kirkétől született fia, Télegonosz keze által. Halála előtt Odüsszeusz még rendelkezik a jövőről, azt óhajtja, hogy gyilkosa, Télegonosz vegye feleségül a hűséges Pénelopét, és Pénelopéval közös, törvényes fia, Télekmakhosz Kirké nimfa férje legyen! A regény három fő elbeszélője Pénelopé és a két fiú; itt-ott mások és főleg Odüsszeusz szempontjából is halljuk a történetet. Márait már 1947-től foglalkoztatja Ulysses-

Odüsszeusz története. Nápolyban írja meg a regény zömét. Az emigráció válságállapotában lévő író a bolyongó főhős alakjában önmagát is megmintázta. Elég két párhuzamra utalnunk. Először is, a bolyongó Odüsszeusz sokat iszik, s csupán Kalypsó nimfának sikerül kigyógyítania őt a borisszaságból. Márainak pedig, amikor Frankfurtban, majd Berlinben él, bizony gondja támad az alkohollal. Másodszor, Homérosz leleményes hőse szüntelenül óvakodik az önkontroll elveszítésétől, a felejtéstől, így például tartózkodik a lótuszlevél fogyasztásától; Márai az emigrációban anyanyelve elfelejtésétől rettegett hasonlóképpen - gondoljunk Halotti beszéd című versére, amelyet akkoriban írt, amikor a Béke Ithakábant elkezdte.

A Béke Ithakában című mű második részét Télemakhosz meséli el. Kalypso, a csodálatos nimfa, büszkén hirdeti, hogy még a legrosszabb hírek ellenére is ő volt az egyetlen, aki képes volt az isteni Odüsszeuszt megsegíteni háborús sebeitől és különféle bajaitól, beleértve az alkoholizmust is. A nimfa befogadta őt, gyógyító kezeivel helyrehozta, végül pedig feloldozta és szabadjára engedte a szívének választottját. Kalypso otthonában gyakran megjelent Apollón, az orvoslás istene is:

A nimfák, mint mi, tőle tanuljuk az orvoslás mély titkait. Atyád, amikor hozzám került, sokat szenvedett az emésztési problémáktól, hiszen a háborús élet viszontagságai, a Trója alatti szegényes táplálkozás, a járványok és a mértéktelen borfogyasztás mind megviselték isteni testét. Én segítettem rajta, hála Apollónnak – mesélte Kalypso, szemeiben könnyek csillogtak. – Beöntéseket kapott, és egy különleges, bürökfüves főzetet itattam vele éhgyomorra, három hónapon át... egy főzetet, amelyet Galateia ügyességgel készített el. Amikor visszatért, makkegészséges volt – mondta büszkén. [...] Mert igazán okos volt – folytatta a nimfa halkabban. – Nemcsak leleményes, hanem testében is értelmes volt – tette hozzá elérzékenyülten. – Ez a képesség ritka az emberi faj történetében. Tudta, hogy az ember nemcsak az elméjével létezik, hanem a gyomrával és más érzékszerveivel is. Képes volt szabadjára engedni magát, ugyanakkor uralkodni is tudott teste felett – mondta, szinte áhítattal.

Márai Ulyssese, akárcsak Homérosz hőse, számtalan bonyolult, kifinomult és emelkedett, de egyben borzalmasan fenyegető lakoma tanúja lesz. Ravaszságának és isteni szerencséjének köszönhetően megússza az emberevést és a végzetes szerelmi bosszúkat. Az emberi képességek legjavával megáldva, hosszú időn át képes a születés és halál megmásíthatatlan határvonalai között némiképp szabadon formálni a saját sorsát... mindaddig, amíg végre hazaér Ithakába. Ő, aki egykor a trójai-görög háborúból való kimaradásra törekedett, bolondnak álcázta magát - de ez hiábavalónak bizonyult. Amint végre hazaérkezik, az istenek már nem tartják őt különös kegyben: így kénytelen szembenézni a mindennapi, kicsinyes emberi gyengeségekkel és a végzettel.