Kézdi Imola megfogalmazása szerint a versírás hasonlít egy kiváló színházi előadáshoz: teret ad az érzelmeknek és a gondolatoknak, gazdagítja az életünket, nem pedig elvon tőlünk.

Április 11-én, a magyar költészet napján nem csupán a régi mesterek emlékét idézzük fel, hanem tiszteletünket fejezzük ki azok előtt is, akik napjainkban folytatják a versírás szép hagyományát - egyedi hangzással, szívből jövő őszinteséggel és kreatív játékossággal.

Kézdi Imola színésznőként már régóta jelen van az erdélyi magyar kulturális életben, de az utóbbi években költőként is egyre markánsabban szólal meg. Írásai olyan hétköznapi pillanatokból születnek, mint egy reggeli kávé, mégis a lélek mélyéből törnek felszínre.

2020 óta ír verseket, első kötetét Miniallűrök címmel 2021-ben adta ki. Második verseskötete, Lélekporc címmel 2023-ban jelent meg. A kötet versei a világjárvány idején születtek, és a színésznő kávé mellett írta őket. Írásait olyan klasszikus költők, mint József Attila és Ady Endre inspirálták.

A versírás Kézdi Imola életében nem egy tudatos döntés következménye volt, hanem egy szinte észrevétlenül, finoman beszivárgó érzés, amely gyermekkora óta ott lappangott benne. Tinédzserként már felfedezte, hogy a szavak játékában valami mágikus, felszabadító erő húzódik meg, ami lehetőséget ad számára, hogy kifejezze önmagát és a világot, amely körülveszi.

A Jászai Mari- és UNITER-díjas színésznővel a költészet napjának alkalmával a versekről, a költészetről beszélgettünk.

"Van egy nagyon halvány emlékem egy füzetről. 12-13 éves vagyok, a naplóírás nem megy, egyszerűen nem tudom 'betartani' a mindennapi írást, ezért lemondok a 'Kedves Naplóm, ma...' kezdetű bejegyzésekről, és firkálgatok, rajzolgatok a füzetbe, illetve nagyon rövid sorokban leírok egy pár dolgot, ami megfogta aznap a figyelmemet (van ilyen, hogy 'megfogta a figyelmet'????) Ezek a sorok, sorocskák néha rímelnek, de nem a rímre törekszem, hanem a kép gyors, rövid leírására. Konkrétabb emlékem, hogy ebben a füzetben a galambokról és a Marosról jegyzek fel gondolatokat. Nem megy a rím, vagy nagyon gagyi, nem 'menő' a rím, ezért csak játszom a szavakkal. Képzeld, ezt a füzetet elvesztettem. Valamelyik költözés során tűnt el, de még mindig nem adtam fel a keresést, a battonyai házunk padlásán van egy óriási doboz, amiben az órákon való levelezgetéstől a szerelmes levelekig minden megtalálható. Sejtem, remélem, hogy ott lesz, most, így a harmadik kötetem megjelenésének küszöbén, igazán illene megkeresnem."

A szavakkal való játszadozás sosem hagyott el. A világjárvány idején különös, szoros kapcsolat alakult ki az alkotás és a hétköznapok között – a kávé mellett egy-egy vers is megérett a mondatok tengerében.

Hihetetlen, de valahogy nem tudom felidézni azt a különleges pillanatot, amikor először jegyeztem le egy 'kávé verset' – így neveztem el őket, hiszen a reggeli kávém mellett születtek meg a telefonom jegyzeteiben, a napi teendők sorai között. Nincs egy olyan bájos 'a fa alatt értem meg mindent' történetem az első vers megírásáról. Aztán a pandémia időszakában ez a szavakkal való játék csodás menedékké vált, amely segített az alkotás örömére és a kreativitás felfedezésére.

A költészet mindig is új dimenziókat nyitott meg előtte – olyan sorokat talált, amelyek nem csupán támaszként szolgáltak, hanem erőt adtak a nehéz időkben, sőt, gyógyírként hatottak a lélek sebeit gyógyítva.

Tini koromban a tarisznyám – igen, jól olvastad, tarisznya! Egy nagymamám által szőtt abroszból készült, és ez volt az iskolai 'táskám' – mindig tele volt József Attila, Ady és Jim Morrison dalszövegeivel. Ceruzával aláhúztam, kiemeltem, bekarikáztam őket, és még felkiáltójeleket is rajzoltam melléjük. Ezek a sorok lettek a kamaszkori problémáimra a legjobb gyógyszerek, olyanok, amik segítettek eligazodni a zűrös érzéseim tengerében.

Ezek a sorok, amelyek a szívemhez nőttek, kedvenc és különösen kedvenc verseim köszöntek vissza a 'kávé-versek' között, mindez pedig úgy történt, hogy nem kerestem rájuk, és eszembe sem jutott, melyik illene ide a legjobban.

A vers és a színház világa szorosan összefonódik, mintha egy közös nyelvet beszélnének. Mindkettő egy sajátos szabályrendszer keretein belül mozog, ám e keretek között mégis teret ad a lélek szabad játékának.

"Számomra a versírás és a színház szinte egy és ugyanaz a művészeti forma (és ne feledkezzünk meg a matematikáról sem!). A közös alap a kreatív játék és a fegyelmezett szabadság."

Milyen szívmelengető lenne, ha Kézdi Imola egy kávéra ülne le valakivel! A válasza biztosan tele lenne érzelmekkel és mély gondolatokkal, ami igazán különlegessé tenné a találkozót.

Kávé? KAFfal (Kovács András Ferenc, a Kossuth-díjas és Artisjus-nagydíjas erdélyi költő, esszéíró, műfordító, a Digitális Irodalmi Akadémia tagja, aki 2023. december 30-án hunyt el Marosvásárhelyen - szerk. megj.). Az egyetemi éveim alatt alakult ki közöttünk a barátság, később pedig igazgatóm is lett Marosvásárhelyen. Igazgatóm, barátom, mentorom – hát, ezek komoly szavak, mit nem adnék, ha még egyszer leülhetnék vele egy kávéra… KAF volt a Miniallűrök szerkesztője, és ez nem egy egyszerű feladat. Képzeld el, négy órán át beszélgettünk telefonon. Nála, az íróasztalon, szétszórva a Miniallűrök, amelynek címét ő adta, nálam pedig a konyhaasztalon majdnem száz oldalnyi vers hevert. Sorra vettük őket: mi marad, mi megy... ('nem a kukába, Imolka, ezek még csiszolásra várnak, mint egy jó szerep'). Néha tartottunk szünetet, amikor Róbert fiam játszani hívott a szobájába. 'Menj, menj, ez most fontosabb, mint a költészet!' – mondta KAF mosolyogva. Visszahívtam, nevetgéltünk, viccelődtünk, ebédszünet következett. 'Visszahívlak' – mondtam neki, mire ő: 'Hívjál, drága, de csak búcsúzni, mert megvagyunk' – felelte. 'Ez volt a legjátékosabb, leggyorsabb szerkesztésem, és még a színházról is beszélgettünk: a régi, szép, igazi színházról, gyerekekről, finom ételekről. Küldheted a kiadónak, megvagyunk, Imolka!'”

A közös fáradozás, az együtt alkotás öröme, a játék izgalma, a gyerekek nevetésének vidámsága és a színház varázslatos atmoszférája mind összefonódott az első kötet megszületésekor. Most pedig már a harmadik kötet felé tartunk!

Júniusban érkezik a harmadik kötet. Ezek a versek a szerelemről szólnak – vagy éppen annak hiányáról. Egy kicsit folytatják a Miniallűrök és a Lélekporc világát, talán még gazdagítják is azokat, de erről még nem vagyok teljesen biztos... Egy izgalmas játék ez. Kiegészítenek, feltöltenek, adnak, nem elvesznek – pont úgy, ahogyan a jó színházban is történik!

A költészet nem csak ünnep, hanem mindennapi jelenlét - ahogy Kézdi Imola verseiben is, melyek a játék, a szabadság és a belső rezdülések világát hozzák közel hozzánk. A szavak iránti gyermeki kíváncsiság, a kávéillatú sorok és a színház szellemisége mind arról tanúskodnak: a költészet él, lélegzik, és néha - ha hagyjuk - még gyógyítani is tud.

Természetesen! Kérlek, add meg a szöveget, amit szeretnél egyedivé tenni, és segítek átfogalmazni vagy módosítani!

Kézdi Imola, Jászai Mari- és UNITER-díjas színésznő 1977-ben született Csíkszeredában. Tanulmányait az aradi Csiky Gergely Főgimnáziumban, majd Marosvásárhelyen, a Szentgyörgyi István Színművészeti Egyetemen végezte. 1999-2002 között a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, majd 2002-2023 között a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának tagja, jelenleg Aradon él.