Kádár János utolsó szavai olyan hatással vannak ránk, hogy szinte megfagy a vér az ereinkben. Az egykori pártfőtitkár sorsa végül drámai fordulatot vett, és élete egy sötét, tragikus fejezetbe torkollt.

A Kádár János nevével fémjelzett korszak "gulyáskommunizmus"-ként vonult be a történelemkönyvekbe - ennek gazdasági és szociológiai hatásait nem ennek a cikknek a feladata megítélni.

A rendszerváltást megelőző évben, 1989-ben Kádár János már komoly egészségügyi problémákkal küzdött, és pártvezetői szerepe is csupán egy üres formalitásra korlátozódott, ami egy valódi hatalommal bíró diktátor esetében teljesen szokatlan lett volna. Nyilvánvalóvá vált, hogy az idő szorítása miatt már nem sok idő maradt számára.

A döbbenet mértéke azonnal megnőtt, amikor a súlyosan beteg Kádár megjelent a Központi Bizottság ülésén. Ott majdnem egy órán át szónokolt, ám szavaiból alig lehetett kibogozni a mondandóját; mintha a gondolatai kusza hálója körülvett volna minket. Nyilvánvaló volt, hogy valami mélyen bántotta a lelkiismeretét: az '56-os események árnyai elevenedtek meg előtte, és a beszéd végén, már csak nehezen, de mégis azt sikerült kiejtenie, hogy "sajnál mindenkit". Bizonyára az '56 utáni megtorlások áldozataira gondolt, de a szavai mögött ott lappangott a tehetetlenség és a bűntudat súlya is.

Még ennél is hátborzongatóbbak voltak azok a szavak, amelyeket élete végén az orvosának mondott. Már önmagában is szokatlan volt, hogy egy kommunista vezető katolikus papot hívott a halálos ágyához (erről Németh Miklós számolt be), de az egyik utolsó, érthető és tiszta tudattal kiejtett mondata így hangzott:

"Vessenek véget az életemnek."

Úgy tűnik, a pártfőtitkárt mélyen sújtotta a múlt, és csak a sírja mélyén keresett volna megnyugvást. Sajnos, ez a vágy nem teljesült, mivel 2007-ben ismeretlen elkövetők fosztották meg sírját, magával ragadva koponyáját és felesége urnáját, amelyek azóta is eltűntek a történelem homályában.