Gyárváros a semmiből – 75 éve indult Sztálinváros építése a Duna partján. Az ipari forradalom szellemében, a folyó mellett egy új település bontogatta szárnyait, amely hamarosan a modern ipar szimbólumává vált. E történelmi esemény nyomán egy új város szü

"Pentelén születtem, Sztálinvárosban nevelkedtem, Dunaújvárosban lakom. Szeretnék még többet látni a világból." Papp Márió tréfáját ma már talán nem mindenki érti, de néhány évtizede még egyértelmű volt a jelentése. Hiszen Dunapentele faluból nagy csinnadrattával lett előbb Sztálinváros, majd abból jóval csendesebben - de azért ugyanilyen beszédesen - Dunaújváros. A szocialista mintavárost szinte a semmiből húzták fel rohamtempóban. Éppen 75 éve, a munka ünnepének másnapján - 1950. május 2-án - kezdték meg az építését, és egy évre rá már várossá is avatták. Ennek apropójából válogattunk fotókat a Fortepan gyűjteményéből.

Az egész város a vasműnek köszönheti a születését, a hatalmas gyárkomplexumnak ugyanis rengeteg dolgozóra, a dolgozóknak pedig lakásra és szolgáltatásokra volt szüksége. A szocializmus építésének "fellegvárai" általában már a háború előtt fejlődésnek indult bánya-, ipar- vagy mezővárosok voltak, ám Sztálinváros tulajdonképpen zöldmezős beruházásként született: szinte a semmiből nőtt ki néhány év alatt.

Már a háború előtt tervezték egy olyan üzem építését, amely kielégíti az ország nyersvasigényét, de végül csak a negyvenes évek végén jutottak el a megvalósításig. A helyszínválasztásnál feltétel volt, hogy a Duna mellett legyen - úgy számolták, hogy a vasérc majd vízi úton érkezik a Szovjetunióból -, hogy közel legyen a pécsi szénmezőkhöz, és legalább száz kilométerre Budapesttől.

A projekt kezdetben Mohácsra irányult, ahol néhány lakótelepi ház építésére került sor, valamint utak és csatornák létesültek. Sőt, egy soha el nem készült vasúti szárnyvonal is létrejött, amely valahova mégsem vezetett. Aztán bekövetkezett a "nemzetközi helyzet fokozódása": a Moszkva szövetségesei között feszültségek alakultak ki az önállósodó Jugoszláviával. Ennek következtében úgy döntöttek, hogy a stratégiai jelentőségű létesítményt távolabb helyezik el a déli szomszédtól. Így esett a választás a kis halászfalura, Dunapentelére.

A Sztálin Vasmű és Sztálinváros építése 1950. május 2-án kezdődött el, egy hatalmas munka ünnepéhez kapcsolódva, és az események irtózatos sebességgel zajlottak. Az építkezés folyamatáról számos eltérő vélemény létezik, a történelem különböző nézőpontjaiból. A Tiszatáj 1951-es számában megjelent, romantikus és munkásmozgalmi ihletésű vers pedig egy csodálatos képet fest erről az időszakról:

"S oly mélyen szeretnél, kedvesem, ahogyan még soha senki nem érzett."

Ha valaha is találkoznál Pentelével, biztosan elragadna a szépsége. (...)

Amerre lépsz, ott malter és mész, tégla, vasbeton mindenütt,

Bárhol is jársz, bármilyen irányba pillantasz, a szökő falak mindig ott lebegnek.

Keresd meg, vagy ne, de ha rátalálsz, ott felfedezheted a nyomait.

"Ő irányít, ő segít neked a győzelemben, ő a vezéred: - a Párt."

Persze a képet kissé árnyalhatja Örkény István legendássá vált egypercese arról, hogy mit is mondott a pesti újságírónak az építésen dolgozó mérnök ugyanerről a munkáról:

"- Kérem, ne aggódjon, író elvtárs! Augusztus huszadikán az acél itt fog csordogálni. Csak hogy jól értem-e? Az író elvtársat Örkénynek hívják, igaz?"

Természetesen, íme egy egyedibb változat: - Igen, pontosan így van.

A gyógyszerész gyermekének története?

Természetesen, íme egy egyedibb változat: - Igen, pontosan így van. [...]

- Ja úgy. Akkor elárulom, író úr. Lófasz fog itt folyni, nem acél."

Akárhogy is alakultak a dolgok, a gyár végül elkészült, és egészen a nyolcvanas évekig folyamatosan fejlődött. Sorra indultak el a nagyolvasztók, acélművek, meleghengerművek és hideghengerművek. A dicsőséges múlt talán most, a jelenkor küszöbén ér véget: néhány hete több ezer munkás leépítéséről érkeztek szomorú hírek a vasműből, amely már évek óta a puszta fennmaradásért küzd.

Térjünk vissza az épülő Sztálinvároshoz! Az impozáns üzem megálmodásakor már kezdetben is egy kisváros létrehozása volt a cél, így a helyszín kiválasztásánál ez kiemelt szempont volt. Dunapentele mellett döntöttek, mivel a régióban hiányzott egy ekkora méretű központ. Érdemes megjegyezni, hogy a régi falut nem számolták fel; az új város gyakorlatilag mellé települt. Ma is fellelhető a falusi élet varázsa Pentele keskeny, kanyargós utcáival. Hivatalos neve – kissé ironikus módon – Dunaújváros-Óváros, ami mosolyt csalhat az ember arcára.

Dunapentelén a háború előtti időszakban már fellelhetők voltak a "lakótelepek", ám akkor ezek egészen más kontextusban léteztek. Az 1940-es évek első felében az Országos Nép- és Családvédelmi Alap (ONCSA) által kidolgozott típustervek alapján számos helyszínen emeltek szabványos lakóházakat, így itt is. Ezek a családi otthonok igyekeztek harmonizálni a falusi környezettel, sőt, az adott tájegység építészeti hagyományaival is. Sok ilyen építmény a mai napig áll, bár több-kevesebb átalakításon ment keresztül. Érdekes párhuzam, hogy az ötvenes évek közepén, a szocreál irányelveinek megfelelően megépült Dunagyöngye Halászcsárda esztétikája szintén szoros kapcsolatban áll ezekkel a korai lakóházakkal.

1950-ben megkezdődött a szocialista mintaváros építése, amelynek alapjait letették. Míg 1949-ben a település lakossága alig érte el a négyezret, addig 1961-re ez a szám már harmincezerre nőtt. A nyolcvanas évekre pedig a lakók száma még tovább emelkedett, megduplázva az addigi létszámot.

A cél már a szemem előtt lebegett, a név pedig készen állt, de az igazi kihívás az volt, hogy milyen formát öltsön. Ezen a kérdésen pedig nem volt olyan egyszerű átlendülni.

A magyar építészek sorsa mindig is tele volt kihívásokkal, különösen, amikor a politikai elvárásoknak kellett megfelelniük. Ezek az elvárások gyakran és drámaian változtak. A negyvenes évek végén, amikor az első városi épületek tervezése megkezdődött, úgy tűnt, hogy a modern építészet harmonikusan illeszkedik a szocialista ideológiához. Az elképzelések szerint ez a stílus végre leváltja a "polgári giccs" hagyományait, és a funkcionalitás diadalát hozza el az építészet világában.

Ilyen stílusban kezdték el építeni például a Dózsa György Filmszínházat, mely alapvetően modern eszméket tükröz hatalmas üvegfelületeivel. Hogy milyen jól sikerült és milyen jól elhelyezett épületről van szó, azt nem csak azt bizonyítja, hogy már több mint húsz éve műemléki védettséget élvez, de az is, hogy a mozi még ma is működik. Építésze Szrogh György volt, aki az egyik legnépszerűbb késő modern épületünket, a közelmúltban bontásra ítélt Körszállót is tervezte.

Szóval úgy tűnt, Sztálinváros modern stílusban épül fel, csakhogy közben megjött a moszkvai elvtársak utasítása, hogy nem úgy van az: szocreál stílusban kell tervezni! Vagyis történelmi stílusjegyekkel, a modern ugyanis a hanyatló nyugat szellemiséget tükrözi. Amennyire lehetett, a már félig megépített házakat feldíszítették a kötelező elemekkel (például ablakkeretekkel, domborművekkel), az újakat pedig már ebben a stílusban kezdték építeni. Boltívekkel, erkélyekkel, balusztrádokkal, timpanonokkal, és persze - néhol hasznos, néhol teljesen felesleges - árkádokkal. Érdekes, hogy amennyire lehetett, a mozi modern épületet is igyekeztek a szovjet elvárásoknak megfelelően felöltöztetni.

Sztálin halála után, 1953-ban Hruscsov hatalomra jutott, és bejelentette: vége van a "sztálinbarokknak", mostantól a hatékonyság kerül a középpontba. Azt üzente, hogy ideje visszatérni a modern megoldásokhoz! Így hát, kis késlekedéssel, de hazánk is kénytelen volt alkalmazkodni a nagy testvér igényeihez. Ennek következményeként a még befejezetlen szocreál épületekről már eltűntek a díszítések.

Az elmondások szerint Farkasdy Zoltán nem csupán a dunaújvárosi kórház megalkotásáért érdemelte ki az Ybl-díjat, hanem a kitartásáért és türelméért is. Az 1956 és 1964 közötti időszak során számos alkalommal kellett újra és újra átgondolnia az épület terveit, köszönhetően a folyamatosan változó stílusigényeknek.

Az ötvenes években épült házak zöme még mindig a szocreál építészeti irányzat jegyében készült. Dunaújvárosban ennek szinte minden stíluseleme felfedezhető. A magyar kontextusban azonban leginkább a klasszicizmus egy kissé nehézkes változata vált elterjedtté, amely e néven ismert. A középületek grandiózus oszlopcsarnokokkal, vagy legalább féloszlopokkal és háromszögletű timpanonokkal büszkélkednek. Ezt a formát sokan "múzeumos" stílusként ismerik, hiszen például a Nemzeti Múzeum és a Szépművészeti Múzeum is ebben a stílusban épült.

Ilyen volt Dunaújvárosban a pártszékház (Weiner Tibor, 1951), mely megépültekor még büszkén magaslott a mező fölé, de ma szerényen húzódik meg a feje fölé nőtt későbbi épületek árnyékában. Érdekessége, hogy jelenleg a városi múzeum működik benne, vagyis a hagyományos stílushoz végül visszatért a hagyományos funkció.

A hazai szocreál építészet nem csupán az ógörög formavilágot idézi meg, hanem más ókori kultúrák, például az egyiptomi stílusjegyeit is felhasználja. Ennek egyik szép példája a Sztálin Vasmű impozáns bejárata, ahol Lauber László és Szendrői Jenő pálmaleveles oszlopfőket álmodtak meg, mintha csak a fáraók díszes templomának kapujába lépnénk be.

Nos igen, ezek a monumentális formák szépen illettek a propaganda igényeihez. A hatalmas épületek a "birodalom" nagyságát hirdették, épp úgy, mint évezredekkel korábban. Ilyen stílusban épült meg a vasútállomás (Vass Dénes és Molnár Rudolf, 1951), a klasszicista kastélynak is beillő Arany Csillag szálló (", 1951), vagy a már-már szakrális formákat megidéző kikötő (Gergely István és Nyíri István, 1954), melybe később a Vörös Október Ruhagyár költözött.

A monumentális álmok világa tükröződik a lenyűgöző Bartók Kamaraszínházban (Kiss Dezső, 1951), amely eredetileg pusztán egy kultúrotthonnak készült. A tervek szerint egy jelentősen nagyobb színházépületet kívántak emelni a főtéren, ám ez a nagyszabású elképzelés végül nem valósult meg.

Ám a dunaújvárosi szocreál korántsem csak a megalomániáról szól. A szocializmus nagyságát hirdető középületek között emberléptékű lakónegyedek születtek, sok zölddel, kedves terekkel és utcákkal, szép épületrészletekkel. A köztereket szökőkutak és szobrok díszítették (köztük természetesen egy korsós lány témájú is, mely rejtélyes okból a huszadik század legkedveltebb zsánerszobra volt szinte minden rendszer idején).

Sztálinváros igazi szocialista mintavárosnak számított, hiszen nemcsak a szokványos városi infrastruktúrával rendelkezett, hanem egy állandó vidámparkkal és úttörővasúttal is büszkélkedhetett. Az úttörővasút 1958. május 1-jén kezdte meg működését, igaz, csak az első 550 méteres szakaszát tudták befejezni a szoros határidő miatt. Ez a vidám és látványos létesítmény hamar népszerűvé vált, és az első kocsik a helyi vasmű fémhulladékából készültek, ami igazán különlegessé tette őket.

A város főépítészi posztját Weiner Tibor töltötte be, aki egyben a tanácselnök-helyettese is volt, s nemcsak az építkezések irányításáért, hanem több épület tervezéséért is felelt. Azonban a helyi építkezések sorsa végső soron Rákosi Mátyás döntésein múlott, aki, mint egy tipikus diktátor, a vidéki közintézmények arculatát is igyekezett megragadni. Például a dunaújvárosi tanácsháza esetében határozottan ragaszkodott a torony meglétéhez, viszont figyelmeztette az építészeket, hogy semmiképpen se tervezzék lapos tetővel.

A tanácsháza megvalósítása másfél évtizeddel késlekedett, és végül nem a tervezett tornyos ház, hanem egy toronyház formájában készült el, lapos tetővel. Ekkorra már nem volt jelen Rákosi, és a hatvanas évek beköszöntével egy új történelmi, valamint építészeti korszak indult el.

Nem csupán a szocreál korszak lezárulása miatt, hanem azért is, mert világossá vált, hogy a kistéglás építkezés, valamint az emberi és állati erőforrások igénybevételével nem lehet elérni a kívánt lakásmennyiséget. Az első nagypaneles kísérletek éppen itt indultak el 1960-ban, és néhány év elteltével már megkezdődött a termelés a város házgyárában. Ez a lépés alapjaiban formálta át Dunaújváros és sok más magyar település arculatát.

A város, amelyet 1961 óta Dunaújvárosnak hívnak, egy érdekes múltat hordoz magában. A Dunai Vasmű, amely a rendszerváltás előtt is jelentős szerepet játszott, sosem kapta vissza Sztálin nevét, még az 1956-os forradalom utáni időszakban sem. A következő évtizedek történetét pedig már más Fortepan-fotók idézik fel, amelyek a város változásait és fejlődését örökítik meg.

Szerző: Zubreczki Dávid | Képkészítő: Virágvölgyi István

A Heti Fortepan blog a Capa Központ szakmai együttműködésével valósul meg. Az eredeti cikk ezen a linken található: https://hetifortepan.capacenter.hu/sztalinvaros75