Persze, íme egy egyedibb változata a "gombamód" kifejezésnek: "Mint a gombák a friss eső után, hirtelen és váratlanul megjelenő ötletek, események vagy lehetőségek özönlenek ránk." Ha más stílusban vagy témában szeretnéd, csak szólj!
Lelkemre mondom, nem gombászni indultam el. A nap ragyogóan sütött, a szél lágyan simogatta az arcomat. Késő délután lévén, a munka már nem sürgetett, így hát felhúztam a bakancsot, bedobtam egy banánt és egy palack vizet a hátizsákomba, majd nekivágtam egyedül, hegynek felfelé. Nem sokkal korábban olvastam egy természetjáró magazin tanácsait azzal kapcsolatban, mit tegyek, ha eltévedek, vagy ha rám esteledik. Ha vihar közeleg, a legjobb egy barlang mélyére vagy egy szikla tövébe húzódni. De ha ilyesmi nem áll rendelkezésre, akkor "bokával összeérintve leguggolsz, lehajtod a fejed, kikapcsolod a telefonodat, és megszabadulsz mindenféle fémtárgytól."
Bejárt ösvényen vágok neki, jól ismerem már lassan minden szegletét, eltévedni nemigen fogok. Mégis minden alkalommal mutat valami újat: tavasszal hóvirágokat borít elém, nyáron szamócával kényeztet, esős napokon foltos szalamandrákat terel a forráshoz, alkonyi délutánokon tücsökciripeléssel kísér haza, szeptember első napjaiban pedig mély, elnyújtott szarvasbőgés hangfoszlányaival búcsúztat.
A gombák eddig sosem keltettek különösebb figyelmet bennem, amíg a rozsdás avar alól ki nem bukkant az első gömbölyded hát, szinte észrevétlenül, a levelek között rejtőzködve. Erdészgyerekként legtöbbször oldalra pillantva haladok a célom felé; nem igazán valami után kutatok, inkább automatikusan rögzítem, mi vesz körül. Ez a szokásom autózás közben is érvényes: a szemem sarkából nem csupán a legelésző őzeket észlelem, hanem már az is foglalkoztat, hogy vajon hányan rejtőzhetnek a búzatábla közepén.
Bicska sajnos nincs nálam, pedig egy ilyen kirándulás során jól jöhetne. Így hát szinte a földre huppanok, és alaposan szemügyre veszem a gomba alját, figyelve a színét. Napsárga pórusok csillognak felém, és úgy vélem, talán fenyőtinóru lehet. Gyorsan küldök róla egy fényképet a szegedi barátaimnak, akik sokkal otthonosabban mozognak a gombák birodalmában. Nem sok idő telik el, és már érkezik is a válasz: ehető. Mégis, most inkább úgy döntök, hogy itt hagyom ezt a szépséget.
Apám szavai mindig visszhangzanak a fejemben: ő azt mondta, hogy az erdő mélyén a jónál is mindig található valami még különlegesebb.
Tovább haladtam az ösvényen, amikor hirtelen egy holló hangja hallatszott felülről. „Itt vagy megint”, futott át a gondolat a fejemen, hiszen ezen az úton eddig még sosem sikerült végighaladnom anélkül, hogy ne éreztem volna a természet üdvözletét a magasból. Alig tettem meg ötven métert, amikor a vízparton felfedeztem legalább nyolc-tíz gyönyörű, hamvas-barna kalpagot. Közelebb léptem, és egy hullámnyi öröm öntött el. Az ízletes vargányák sokasága borította be a területet: aprócska gombák, serdülők, felnőttek és bölcs öregek, mind-mind egyedi illatukkal betöltötték a lombkorona alatt meghúzódó erdőt.
Óvatosan, hogy a tönkök sértetlenül megmaradjanak, néhány nagyobb darabot eltávolítottam. A kisebbeket viszont érintetlenül hagytam, inkább avarral körbeöleltem őket, betakargattam, hátha legközelebb, amikor már nagyobbra nőttek, újra találkozunk. Az út hazafelé inkább a felfedezés öröme kísért, mintsem a zsákmányszerzés, miközben a hátizsákomban a mesebeli vargányák fejei finoman összeütköztek, mintha csak saját meséjüket folytatták volna ott, a sötétben.
