Jelenleg az FCI-nél 15 kutyafajta rendelkezik ideiglenes státusszal.
A honlapon található információk szerint ezek a fajták már az FCI-logóval ellátott törzskönyvvel rendelkeznek, és jogosultak az FCI-címek megszerzésére, mivel felvételt nyertek a tagországok hivatalos nyilvántartásába. Fontos azonban megjegyezni, hogy a hivatalos státusz eléréséig nem pályázhatnak a CACIB címre, amelyet a növendék, nyílt és champion osztályok legjobbjai kapnak.
A kutyafajták FCI-nél való elismerése kezdetben ideiglenes státuszban történik, amely 10 éven keresztül érvényes. Bár ez elsőre hosszú időnek tűnhet, a kutyatenyésztés világában ez valójában nem számít hosszú periódusnak. Ennek a folyamatnak az egyik fő célja, hogy a fajtát támogató tenyésztők és szakemberek olyan lépéseket tehessenek, amelyek biztosítják a populáció genetikai sokféleségének megőrzését az elkövetkező években.
A fajta ősét hagyományosan vízi patkányokra, nyulakra és vakondokra vadászták, és emellett kiváló jelzőkutyaként is megállta a helyét. Ma már leginkább társállatként tartják őket. Az őseik valószínűleg Nagy-Britanniából származnak, ahonnan Valenciába kerültek. Létezésüket a 19. század végén kezdték el dokumentálni, és a vidéki farmokon élők körében nagy népszerűségnek örvendtek, mivel ösztönösen képesek voltak jelezni és levadászni a kártevőket. Hűséges társak voltak, akik szoros köteléket alakítottak ki gazdáikkal és családjukkal. Megjelenésük egybeesett a narancstermesztés kezdetével a térségben, ami hozzájárult a fajtájuk elterjedéséhez és népszerűségéhez.
A fajta esetében a cél az volt, hogy létrehozzanak egy közepes méretű, molosszer típusú kutyát, amely megfelel az állatok védelmére szóló előírásoknak úgy, hogy közben megőrzi az angol bulldog nagyra értékelt temperamentumát. Ekkor kezdődött meg az angol bulldogok és az Old English Bulldogok kísérleti keresztezése, amely hamar megmutatta, hogy egy ígéretes új fajta van kialakulóban, amely meglehetősen közel áll az eredeti bulldogtípushoz. Kiváló családi kutyák, társállatok.
Ennek a különleges kutyafajtának a gyökerei szorosan összefonódnak a masztiffok történetével, amelyek körülbelül 3000 évvel ezelőtt az Ibériai-félszigeten éltek. Fejlődése szorosan kapcsolódik az ottani áttelepülési útvonalakhoz, amelyek mentén a fajta egyedi jellemzői kialakulhattak. Ez a lenyűgöző őrző-védő kutya a pásztorok hűséges társa, aki a farkastámadások ellen nyújtott védelmével bizonyítja rendkívüli tehetségét. A portugál hegyvidéki területeken dolgozott és továbbra is aktívan részt vesz a helyi közösségek védelmében.
Ahogyan sok skandináv kopófajtát, úgy az észt kopót is az észak- és nyugat-európai, valamint brit kopófajták genetikája formálta. A fajta fejlesztésének egyik kiemelkedő célja a marmagasság csökkentése volt, amely nemcsak az állatok védelmét szolgálta, hanem azt is biztosította, hogy a nagyobb kopók ne tudjanak túl gyorsan nyomás alá helyezni a vadat.
A miniatűr ausztrál juhászkutya Kaliforniában alakult ki az 1960-as évek végén kis méretű ausztrál juhászkutyák tenyésztésével. Ezeket a kutyákat azzal a céllal hozták létre, hogy megőrizzék kis méretüket, aktív jellemüket és intelligenciájukat. A fajtát kisebb állatok, például juhok és kecskék terelésére használták, bár temperamentumuk nagyobb állatokkal való munkára is alkalmassá teszi őket. Különösen népszerűvé váltak olyan lovasok körében, akik rendszeresen jártak lókiállításokra, mivel intelligenciájuk, hűségük és méretük kiváló útitárssá tette őket.
A jakut lajka egy különleges és ősi kutyafajta, amely Oroszország északkeleti területein alakult ki a helyi bennszülött népek révén. Ezt a fajtát természetes kiválasztódás útján tenyésztették ki, főként szánhúzó és vadászkutyaként. Régészeti leletek tanúsítják, hogy már 8000 évvel ezelőtt is használták a jakut lajka őseit, amelyek elengedhetetlenek voltak a szánhúzás és a vadászat során. Az első írásos említések a régió kutyáiról 1633-ból származnak, ami még inkább alátámasztja e kutyák hosszú és gazdag történelmét. Az évszázadok folyamán a jakut lajka a helyi emberek hű társává vált, segítve őket a vadászatban, az otthonuk védelmében, a rénszarvasok terelésében, valamint az áruk szállításában a zord és kihívásokkal teli környezetben.
A Cseh juhászkutya, más néven bohémiai juhászkutya, a Šumava régió büszkesége. Jindřich Šimon Baar, aki a régió kutyáit Chodskýnak nevezte, a Chodsko táját dicsérő művében (1923-1924) örökítette meg e fajtát. Ezek a kutyák nemcsak kiegyensúlyozottak és rendkívül kitartóak, hanem kiváló őrző-védő képességeik is vannak, emellett szarvasmarhák terelésére is használták őket. A régióhoz számos írásos és illusztrált anyag kapcsolódik. J. A. Gabriel, aki 1864-ben írt Chodskóról, ironikusan "Kutyafejűeknek" nevezte az ott élőket, mivel zászlójukon egy jellegzetes juhászkutya sziluettje volt látható, hosszú szőrrel a nyakán.
A prágai patkányfogó története talán nem meglepő, hiszen eredetileg a patkányok irtására tenyésztették. Ez az energikus kis kutya nemcsak a cseh királyok lakomáin tűnt fel a prágai vár falai között, hanem a cseh arisztokrácia udvarain is díszítette a környezetet. Az idő múlásával a prágai patkányfogó a cseh monarchia ajándékaként eljutott más európai uralkodókhoz, végül pedig a hétköznapi emberek szívébe is belopta magát.
A kintamani vagy bali hegyikutya gyakori házi kedvenc Indonéziában. A fajta Sukawana faluból származik, amely Kintamani körzetben található Balin, ám az eredete ismeretlen. A rendkívül ősi Balinéz Lontar (egy hagyományos balinéz dokumentáció) említést tesz a Kuluk Gembrongról, amelyről úgy gondolják, hogy a kintamani kutya őse lehet. Az Indonéz Köztársaság nemzeti fajtája, szerepe társasági kutya.
A fajta gyökerei a Maremma partvidék vadon élő kutyáinak populációjára nyúlnak vissza, amelyek nem voltak hivatalosan nyilvántartva. Az eredeti régióban 1930 óta jelen van, de a tenyésztők kitartó munkájának hála mára világszerte elismert vadászkutyává vált. Toszkán vaddisznóvadászok fejlesztették ki, ami lehetővé tette számára, hogy kiválóan alkalmazkodjon Toscana déli vidékének változatos földrajzi körülményeihez.
A Lancashire Heeler eredete nem teljesen tisztázott, de érdekes elméletek léteznek. Egy lehetséges verzió szerint, amikor a walesi corgie-k marhákat tereltek Angliába, a "walesi heelerek" találkozhattak a manchester terrierekkel, ami hozzájárulhatott a Lancashire Heeler fajtájának kialakulásához. Ezek a kutyák rendkívül intelligensek, igazi munkamániások, és kiváló temperamentummal rendelkeznek, ami miatt különösen kedvelik az embereket. Kis termetük ellenére óriási energiával bírnak, ami rendkívül aktív életmódot tesz lehetővé számukra.
Az ausztrál csonkafarkú pásztorkutya hosszú múltra tekint vissza Ausztráliában. A 19. század elején gondosan tenyésztették ki, hogy marhákat tereljenek vele. Két verzió létezik azzal kapcsolatban, hogy ki volt a fajta valódi alapítója, ám abban mind a két történet megegyezik, hogy dingókat is kevertek az állományba. Kiválóan dolgoztak ugyan, de sokszor túl szigorúan bántak az állatokkal, így szükség volt még egy keresztezésre. Ekkor adtak az egyenlethez egy merle árnyalatú rövid szőrű skót juhászkutyát. Rövid farkukat a Smithfield kutyáktól örökölték.
Ez a kutyafajta a régi simaszőrű foxterrier-vonalak örököse, amelyek a 19. században brit borkereskedők által kerültek a köztudatba, amikor az Egyesült Királyság és a spanyolországi Jerez között élénk borforgalom zajlott. E kutyák később keveredtek a helyi falvakban élő őshonos fajtákkal, így olyan ebeket tenyésztettek, amelyek természetes hajlamot mutattak a rágcsálók vadászatára. Ezek a kis rágcsálók gyakran megjelentek a kereskedelmi kikötőkben, borospincékben, raktárakban, istállókban és tímárüzemekben, így a kutyák feladata egyre fontosabbá vált. Az évek során ezeket az ebeket önálló fajtának tekintették, és ennek szellemében folytatták a tenyésztésüket, ami hozzájárult a fajtán belüli jelentős egységesség kialakulásához.
Kezdetben a fajta történelmi elterjedési területe egész Közép-Ázsiára kiterjedt. Kazahsztán területén ez a kopófajta ősidők óta ismert, fejlődése pedig elválaszthatatlan a térség nomád népeinek életétől. Tazyszerű kutyák ábrázolásai megtalálhatók már sziklarajzokon is a vaskor végének időszakától (i. e. 2. század-i. sz. 5. század) egészen az újkorig (17-19. század). A tazyt említik a kazah népi szájhagyományban, a "Zheti Kazyna"-ban (Hét kincs), amelyből következik, hogy a kazah nép hét kincsének egyikeként tartják számon mint a vadászat segítőjét, a hűség és a barátság megtestesítőjét. Az ősidőktől egészen napjainkig használják vadászatra különféle vadak ellen, például nyúlra, rókára, patás állatokra is. A tazy képes egyedül, csoportosan vagy vadászmadarakkal együtt vadászni; ez utóbbi formát különösen nagyra becsülik.
A román corb juhászkutya egy autentikus fajtájú kutya, amely a Déli-Kárpátok festői tájain és az azt körülvevő dombvidékeken (mint például Dâmbovița, Argeș, Prahova és Brassó megyék) fejlődött ki. Ezeken a területeken a fajtát nagy tisztelet övezi, hiszen hatékonyan védi a nyájat, és megbízható házőrzőként is megállja a helyét. A corb kutya nemzedékek óta része a helyi kultúrának, és a holló nevet viseli, amely a sötét, túlnyomórészt fekete szőrzete miatt ragadt rá. Bár élőhelye szűkebb keretek közé szorul, rendkívüli tulajdonságainak köszönhetően a populációja mégis jelentős mértékben fennmaradt.
