Erről eszembe jutott valami...

Vasárnap a nevetés világnapja volt, de sokan talán még csak nem is hallottak róla, ha igen, valószínűleg el is feledkeztek róla. Pedig mennyire jól jött volna egy kis feszültségoldó derültség! Ma is érezhető a hiánya, sokan nem érzik magukat igazán vidámnak. Ha magamat nézem, azt mondhatom, hogy nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel; mások is hasonlóan gondolkodhatnak. Ám a környezetemben sokan éppen ellenkezőleg vélekednek ebben a megkeseredett országban. Ők úgy hiszik, van okuk az ünneplésre, hiszen a választások második fordulójába a szélsőséges nacionalizmus jeles képviselőjét juttatták, akit a szájkaratéja miatt ismernek. Számukra ez örömforrást jelent, míg nekünk inkább sorscsapás. Ők boldogan nevethetnek, akár még kárörömmel is, ami számukra az egyik legnagyobb örömforrás. De vajon mi vár ránk? A racionálisan gondolkodók szerint nem sok jó. Ha a dolgok a várakozásoknak megfelelően alakulnak, Románia hamarosan még nehezebb helyzetbe kerül, és ezt mindenki megérzi majd. Akkor már késő lesz a felismerés, hogy a társadalom minden tagját sújtja majd a lecsúszás, függetlenül attól, hogy ki hogyan állt hozzá a dolgokhoz. Egy kis kitérő: tudom, hogy a szállóige új kapu nyitásáról szól, de a realitás arra sarkallt, hogy változtassak a nézőpontomon. Szombaton a mócvidék szívében utaztunk, a nyugati transzalpin sima aszfaltján, ahol a gyönyörű táj folyamatosan megállásra késztetett. Egy kis faluban, Remete határán, a sziklák alatt húzódott meg egy fedett tehénetető. Az árnyékában békésen kérődztek a jószágok, és a völgybe, távolba tekintő turistákra egykedvűen néztek. Én viszont nem tudtam megállni, hogy ne nevessek, amikor a kamerámat rájuk irányítottam, mindezt egy nappal a sorsdöntő választások előtt. A nevetés forrása nem is a tehenek voltak, hanem az az abszurd helyzet, amely a deszkákra ragasztott választási plakáton bontakozott ki. Crin Antonescu, mint valami fura tréfa, éppen a potenciális szavazóit biztatta: "Előre, nem hátra!" A tehenek persze semmit sem vettek észre, valószínűleg vasárnap sem mentek el szavazni. Akkor még nem sejtettem, hogy ez a nevettető helyzet vasárnap estére egy sokkal komolyabb, társadalmi szintű értelmezést nyer. Az egész romániai választási cirkusz, ez a tragikomédia, itt is felfedezhető. Ha pedig megnevettet, akkor tudnunk kell, hogy elsősorban magunkat kacagtuk ki. Beleértve a közömbösséget, a csordaszellemet, a látszatcselekvéseket és a már ezerszer megismételt dolgok melletti rágódást. Megannyi dolog rajtunk múlik, és ezután is rajtunk fog múlni. Itt most már joggal használom a többes szám első személyt, hiszen a magyarságra vonatkozik. Tudom, hogy én megtettem, amit a józan eszem diktált és részt vettem a választáson. De vajon a közösségünk minden tagja így tett? A legfrissebb statisztikák tudatában a kérdés költői, de elgondolkodtató.