Erika és az ő különleges másolata Erika mindig is különc volt, aki a megszokottól eltérően látta a világot. Egy nap, miközben a kedvenc könyvesboltjában böngészett, rábukkant egy varázslatos könyvre, amely azt ígérte, hogy lehetőséget ad arra, hogy saját
Ezerkilencszáznyolcvanhét nyara különleges időszak volt az életemben; ez volt az első alkalom, hogy saját keresetből vásároltam magamnak egy írógépet. Tizennégy évesen, friss diákként, a megyei kórház kertészetében dolgoztam diákmunka keretében. Már nem tudom pontosan, hogy ki javasolta ezt a lehetőséget – én, vagy a szüleim –, de az biztos, hogy jól jött a zsebpénz, különösen a munka első időszakában, amikor rengeteget unatkoztam. A kertészetben én voltam az egyetlen diák, a körülöttem lévő munkatársak zöme pedig közel állt a nyugdíjhoz, és próbáltak segíteni, hogy eligibilis legyek a munkához – ám a köztünk lévő generációs különbségek miatt nem volt könnyű közös nyelvet találni. Mielőtt elkezdődött a munka, gyakran a karbantartóműhely egyik félreeső sarkában ücsörögtem, és figyeltem, ahogy hét órakor a kórház hatalmas területére a legkülönbözőbb szakmákkal foglalkozó emberek elindultak, miközben én némán hallgattam a számomra sokszor érthetetlen beszélgetéseiket és tréfáikat. A nap folyamán szinte mindig egyedül voltam: hol gereblyéztem, hol a virágágyásokat gyomláltam, hol a sövényeket nyírtam. Időnként a kertészek vezetője jött körülnézni, megkérdezte, minden rendben van-e, és amikor befejeztem egy feladatot, máris adott egy másikat. Többen is hangsúlyozták, hogy nem érdemes kapkodni, hiszen nem sietünk sehova. Ez valóban így volt. Bár erről nem volt tudomásunk, a szocializmus végső pillanatait éltük, az ország nagy része közönyben úszott, és a felszínen még semmi nem utalt arra, ami előttünk várakozott.
Kezdetben nagyalakú francia kockás és spirálfüzetek lapjaira vetettem a kamaszkori regénykezdeményeimet, amelyek a gondolataim izgalmát tükrözték. A tollam egy-egy tintapatronját addig használtam, amíg az utolsó sorokban már csak halvány, alig kivehető írás maradt, mintha macskák játszadoztak volna a papíron. Apám hivatali irodájában mindig lenyűgöztek az írógépek; a billentyűk kopogása, a sor végén felcsendülő csengő, és az, ahogy egyesek olyan gyorsan gépeltek, mintha a legnehezebb billentyűzet is csak játék lenne. A hangjuk olyan volt, mint a vonatok kattogása a síneken. (Szerencsére a géppuskaropogást "élőben" sosem hallottam.) Néha, amikor egy-egy gép szabadon állt, próbálkoztam rajta, bár a betűk keresgélése nem volt könnyű feladat. Mégis, különösen élveztem, amikor két papírlapot helyeztem egymásra indigóval, és az így keletkező másolat szinte varázslatos módon megduplázta a zűrzavaros mondataimat. Ezt a gyakorlatot később sem hanyagoltam el: amikor novellákat kezdtem gépelni, mindig két példány készült – az egyiket megtartottam magamnak, a másikat pedig eljuttattam a kiszemelt folyóirathoz. Általában a másodpéldányt is visszakaptam; ha nagyalakú boríték érkezett, már tudtam, hogy a visszautasított kéziratom lapul benne. De ez már egy másik történet, amely máskor is megérne egy mesét.
