Kincses Előd végső nyughelyére került, és ezzel egy olyan ember emlékét őrizzük, akinek a jelenléte megváltoztathatta volna Erdély jövőjét.

Néhány szón, gesztuson múlt, hogy 1990-ben sikerült megfékezni Marosvásárhelyen a halálos áldozatokat követelő román-magyar összecsapásokat, és nem borította el egész Erdélyt az erőszak.

84 éves korában elhunyt az ember, akinek akkor helyén volt az esze. Kincses Előd ügyvédet, jogvédőt július 4-én temették el, Marosvásárhelyen. Ma már kevesen tudják, milyen történelmi szerepet vállalt magára, és milyen árat fizetett ezért. Ő az a jogkövető és jogkövetelő állampolgár, akivel szemben a legkülönbözőbb rendszerek jártak el, s aki újra és újra a partvonalon találta magát.

Az 1989-es forradalom előtti időszakban egyedülálló módon vált közismertté, mint az a bátran kiálló ügyvéd, aki a Securitate és a Ceausescu-rezsim ellenében vállalta Tőkés László jogi képviseletét. Az emberek mérhetetlen bizalommal és hálával tekintettek rá ezért a bátor lépésért, így nem meglepő, hogy 1990-ben fontos pozícióba került. A forradalom utáni legfelsőbb döntéshozói testület, a Nemzeti Megmentési Front tagjává választották, ezzel is megerősítve szerepét a változások előmozdításában.

Akkoriban úgy tűnt, hogy ő válik a romániai magyar közösség meghatározó alakjává, akinek arca, hangja és véleménye nélkülözhetetlen lesz. Tőkés László, Szőcs Géza és Markó Béla mellett az ő szava is döntő súllyal bír majd az események alakulásában.

Az etnikai megbékélés ígérete, amely a forradalmi eufória szárnyán érkezett, gyorsan eltűnt, és Marosvásárhelyen egyértelművé vált, hogy román és magyar között feszültség gerjed. Kincses politikusként és marosvásárhelyi ügyvédként hosszú hetek óta fáradozott a feszültségek csillapításán, valamint a román-magyar párbeszéd fenntartásán, de minden erőfeszítése hiábavalónak bizonyult. 1990 márciusára a konfliktusok nyílt erőszakba torkolltak, és több ezer román és magyar ember keveredett össze az erdélyi város főterén. Az összecsapások öt ember életét követelték, és félelem fogta el a környező román és magyar települések lakóit, hogy a brutalitás terjedése elkerülhetetlen.

Kincses Előd volt az, aki az utcára vonuló magyarok előtt beszédet mondott, higgadtságra és taktikus önvédelemre intette a tömegeket. Ő volt az, aki a székelyföldi kisvárosok (például Székelyudvarhely) lakóit meggyőzte, ne utazzanak Marosvásárhelyre, és ne vegyenek részt az összecsapásokban. És ő volt az, aki következetesen követelte a román hatóságoktól, fékezzék meg az utcai erőszakot, nyújtsanak védelmet a magyaroknak is. Viszonylagos eredményt ért el, a kért katonai egységeket későn rendelték ki, a rendfenntartók pedig nem avatkoztak be a kellő időben és eréllyel az agresszió megfékezéséért.

Ezekben a hetekben a saját életét kockáztatta. Sokan még emlékeznek arra a borzalmas esetre, amikor Sütő András fél szemét kitépték a támadók. Kevesebben tudják viszont, hogy a dühöngő tömeg Kincses nevét is harsogta, miközben a lincselés zajlott. Noha Kincses jogvédőként számos életet mentett meg, a hála soha nem érkezett el hozzá. A román nacionalisták azt a véleményt képviselték, hogy ő volt az, aki felbújtotta a magyar kisebbség jogaiért utcára vonuló tüntetőket. A magyar közönség egy része pedig úgy érezte, Kincses túl gyorsan és túl kevés feltétellel próbálja a román nacionalistákkal való megbékélést előmozdítani.

A marosvásárhelyi erőszak végül súlyos veszteségeket követően, de sikerült megfékezni. Akkor több ezer magyar kényszerült elhagyni nemcsak a várost, hanem számos más erdélyi települést is, mivel a román nacionalizmus felerősödésétől féltek. Kincses Előd, aki a béke és a kiegyezés érdekében tett lépéseket, felbujtónak bélyegezve koncepciós eljárás alá került.

Az a személy, aki csupán néhány héttel ezelőtt még a legmagasabb kormányzati testület tagjaként tevékenykedett, bújkálni kényszerült, végül Magyarországra menekült. Öt éven át élt gyakorlatilag száműzetésben a főváros szívében, Budapest utcáin.

rokonoknál tartózkodott, míg végül Strasbourghoz fordult, és kénytelen volt rákényszeríteni az ellene folyó eljárás befejezését.

Míg Kincses Előd Budapestre vonult vissza, Romániában a viszonylagos megbékélés folyamata vette kezdetét. Az RMDSZ megerősödött, és Markó Béla valamint Tőkés László váltak az erdélyi magyar közösség meghatározó arcaivá és hangjaivá. A szervezet aktívan részt vett a romániai választásokon, képviselőket és szenátorokat indítva. Emellett saját elnökjelöltet is állítottak, miközben jogi szakértők sora kapott megbízást és feladatokat a Szövetség keretein belül.

Kincses Előd csendes türelemmel várta elérkezését, miközben a kilencvenes évek második felében végre hazaérkezhetett. Az RMDSZ-szel való viszonya azonban nem rendeződött, ami megnehezítette helyzetét. Amikor a kétezres évek elején Tőkés László és Markó Béla kapcsolata végleg megromlott, és Tőkés a Fidesz támogatásával saját politikai mozgalmát kezdte építeni, Kincses Előd ismét a háttérbe szorult. Úgy tűnt, hogy mindkét oldalról kiszorult a politikai játszmákból. Mi lehetett ennek az oka?

Egyedi, önálló gondolkodású és nehezen kezelhető személyiségnek titulálták, akárcsak azt a sokakat, akik nem voltak hajlandók vagy képesek alkalmazkodni a túlszabályozott kisebbségi intézmények kereteihez.

Valójában csupán egy olyan ügyvéd volt, aki rendíthetetlenül kitartott a törvény szigorú értelme és alapelvei mellett, valamint elkötelezetten védte a kisebbségi és emberi jogokat.

A mai napig nem világos, hogy az 1990-es évek eseményei után miért húzódott el az az ellene indított koncepciós eljárás. Hogyan lehetett az, hogy ő, aki a forradalom előtt bátran kiállt Tőkés László mellett – akinek jelentős szerepe volt a forradalom utáni demokratikus mozgalmakban –, végül olyan magányosan maradt? Miért tűrte el a magyar érdekképviselet, hogy a korabeli román nacionalista politika bűnbakként és elrettentő példaként kezelje őt? Miért nem indult meg soha a valódi rehabilitációs folyamat?

Az ember, akinek a sorsa 1989-1990 fordulóján kiemelkedő szerepet játszott, csendes vidéki ügyvédként zárta le életét. Olyan személy volt, aki gyakran vállalt el reménytelen ügyeket, védve azokat, akiket a társadalom már elítélt. Mély meggyőződése volt, hogy mindenkinek kijár a védelem, a méltányosság és a tisztességes eljárás. Miért maradtak mégis adósok a kollégái, akik a pályán vele együtt dolgoztak? Az általa vallott elv- és jogszerűség a rendszerváltás utáni Erdélyben csupán ennyire volt elegendő. Történelmietlen kérdés, hogy mi lett volna, ha Markó Béla, Tőkés László, Szőcs Géza és a többi ismert és befolyásos erdélyi magyar politikai figura mellett Kincses Előd, az örök outsider, is lehetőséget kapott volna. Egy biztos: egészen más Erdélyt ismerhetnénk ma, ha az ő hangja is hallatszott volna.