Egymillió éves, rejtélyes arc bukkant fel Spanyolország szívében.

Európa bronzkori kereskedői olyan páratlan kincseket örökítettek ránk, amelyek egyedülálló bepillantást nyújtanak a múlt rejtelmeibe.

Az Atapuerca-hegység lenyűgöző barlangrendszerében, Spanyolország északkeleti részén, már közel öt évtizede folynak alapos régészeti kutatások. Ezen ásatások során egyre inkább feltárul az emberi jelenlét mélyebb múltja, ahogy a talajból egyre régebbi nyomok kerülnek elő. A folyamatos és kitartó tudományos munka eredményeképpen olyan bizonyítékok bukkantak fel, amelyek több százezer évvel ezelőttre nyúlnak vissza, még mielőtt a modern ember, a Homo sapiens, megjelent volna a Földön.

A legősibb nyugat-európai emberi fosszíliák nyomozása izgalmas betekintést nyújt a régmúltba, amikor őseink még a kontinens vadonjaiban éltek. Ezek a maradványok nem csupán csontok, hanem történetek is, amelyek a Homo sapiens fejlődéséről és alkalmazkodásáról tanúskodnak. Az évezredek során felfedezett leletek révén egyre árnyaltabb képet kapunk arról, hogyan formálták életmódjuk, környezetük és kultúrájuk a korai emberek mindennapjait.

A Nature folyóiratban megjelent legújabb kutatásban újabb atapuercai felfedezést mutattak be: a valaha Nyugat-Európában talált legkorábbi emberi maradványokat. Eddig ismeretlen emberfaj arccsontjainak töredékeit fedezték fel, melyek 1,2-1,4 millió évvel ezelőttről származnak.

2022-ben, az éves ásatási szezon keretében számos csonttöredékre bukkantak a Sima del Elefante, vagyis Elefántgödör néven ismert barlangban. Ezek a maradványok egy felnőtt ember középső arcának bal oldalát képviselik, izgalmas betekintést nyújtva a múlt titkaiba.

2008-ban ezen a különleges lelőhelyen fedezték fel a több mint 1,1 millió éves emberi állkapocscsontot. Az újonnan előkerült töredékek körülbelül két méterrel mélyebb rétegből származnak, ami arra enged következtetni, hogy ezek a leletek még ősiabbak lehetnek.

A felfedezés óta több mint két év telt el a maradványok részletes vizsgálatával. A cél az volt, hogy meghatározzák, melyik ősi emberfajhoz tartoztak, és jobban megértsék ezeknek a rég kihalt rokonoknak az életmódját és környezetét.

Melyik fajhoz kapcsolódhat az arc?

A Sima del Elefante közelében található Gran Dolina lelőhely felfedezései révén tudjuk, hogy Atapuerca vidékét egykor a Homo antecessor nevű ősi emberfaj lakta. A H. antecessor maradványainak kormeghatározása alapján ezek az emberek körülbelül 850 000 évvel ezelőtt éltek ezen a területen.

Az új arcfosszília kapcsán az első kérdés az volt, hogy vajon a H. antecessorhoz tartozik-e. Ennek a fajnak viszonylag modern megjelenésű arca volt, aránylag egyenes állású, nem pedig a korábbi fajokra jellemző erősen lejtős forma. Az újonnan feltárt arccsontok formája azonban nem egyezik a H. antecessoréval.

Összehasonlították a maradványokat más ősi hominin csoportokkal, például a grúziai Dmanisi lelőhelyről származó fosszíliákkal, amelyeket körülbelül 1,8 millió évvel ezelőttre datáltak. A Sima del Elefante arca azonban eltér a dmanisi homininokétól, különösen az orr formájában.

Érdekes párhuzamok fedezhetők fel a Homo erectus, az első ismert emberfaj és a Sima del Elefante arccsontjának jellemzői között. Ez a faj körülbelül 2 millió évvel ezelőtt kezdett el terjedni Afrikából Ázsiába, és legújabban úgy tűnik, hogy Nyugat-Európába is eljutott. A Sima del Elefante fosszilis maradványainak vizsgálata során a kiálló orr hiányának és a középső arc előreugró formájának jellemzői figyelemre méltó hasonlóságot mutatnak a Homo erectus vonásaival.

Azonban a fosszília egyes kulcsfontosságú részletei még hiányoznak, ezért egyelőre a Homo aff. erectus kategóriába sorolják. Ez azt jelenti, hogy a maradványok közel állnak a H. erectushoz, de nem rendelkeznek minden, rá jellemző tulajdonsággal.

A Sima del Elefanté helyszínén nem csupán emberi csontmaradványokat bányásztak ki, hanem kőszerszámokat és állati csontokat is. A szerszámokon és az állatmaradványokon felfedezett vágásnyomok jelzik, hogy ezek az ősi emberek a barlang falai között dolgozták fel a vadászat során szerzett zsákmányt. A pollenek és kisebb állatok nyomai alapján arra a következtetésre jutottunk, hogy ezek a középkőkori emberek nedves, erdős élőhelyen találták meg otthonukat.

A felfedezés hatalmas szerepet játszik az emberi fejlődés történetében. Minden új ismeret, amit megszerzünk, új utakat nyit meg előttünk, legyen szó tudományos áttörésekről, földrajzi felfedezésekről vagy kulturális tapasztalatokról. A felfedezés nem csupán a világ körüli utazásról szól, hanem a gondolkodás határait is kitolja. Az új felfedezések révén megérthetjük a minket körülvevő világot, és új megoldásokat találhatunk a mindennapi kihívásokra. A felfedezés folyamata gyakran tele van kockázatokkal és bizonytalanságokkal, de éppen ez adja meg a varázsát. Ahogy új területeket fedezünk fel, nemcsak a világot formáljuk, hanem önmagunkat is. Minden új tapasztalat gazdagítja a tudásunkat, és hozzájárul a kollektív emberi tudás bővüléséhez. A felfedezés tehát nemcsak a múlt, hanem a jövő kulcsa is, hiszen a jövőbeni innovációk alapját képezi.

A felfedezés új távlatokat kínál a nyugat-európai települések származása és a populációk változásainek megértésében.

A dmanisi fosszíliák felfedezése megerősíti, hogy a homininok már legalább 1,8 millió évvel ezelőtt elhagyták Afrika területét. A Sima del Elefante-i lelet pedig azt jelzi, hogy néhány százezer éven belül eljutottak Európa legnyugatibb csücskébe is. Érdekes módon, az idő múlásával az arcformájuk is átalakult.

Ez a felfedezés felveti a kérdést, hogy Atapuercában egy időben élhetett-e két különböző hominin-populáció. Vajon a H. antecessor és a H. aff. erectus együtt éltek? Vagy az egyik faj kihalt, mire a másik megérkezett?

Ha az utóbbi állítás helytálló, akkor mi állhat a háttérben az egyik faj eltűnéséhez, míg a másik megmaradásához? Ebben az összefüggésben fontos, hogy megvizsgáljuk azokat a környezeti, ökológiai és biológiai tényezőket, amelyek hatással voltak a fajok kihalására és elterjedésére.

A korábbi kutatások rámutattak arra, hogy az éghajlat és a környezeti tényezők alapvetően formálták a hominin-populációk sorsát. Az ősi emberek Európában akkor kezdhettek el terjedni, amikor a környezeti körülmények ideálisak voltak számukra, míg a kedvezőtlen éghajlati változások időszakaiban eltűntek vagy visszahúzódtak.