Azahriah pályafutása olyan, mint egy titokzatos feketedoboz, amelybe eddig még nem nyithattunk be, és amely tele van rejtélyekkel és felfedezésre váró kincsekkel.

Hogyan kerül Puzsér Róbert, Mucsi Zoltán és a Pókember egy Azahriah-ról szóló filmbe? Bármennyire is annak tűnik, ez nem találós kérdés: a Mi vagyunk Azahriah című zenés filmben minden szál összeér. Aztán szét is bomlik, még mielőtt a vége főcím bekúszna a mozivászonra. Kritika.

Baukó Attila zenei pályafutását bizonyára senkinek sem kell bemutatni. Az elmúlt nagyjából két évben közhelyszámba ment akár mélyebb elemzések, akár hevenyészett véleménynyilvánítások révén egekig magasztalni a tehetségét, hozzáállását, zenei produktumait. Bár a youtuberből lett énekes-dalszerző történetével kapcsolatban sokan sztárrá válásának hajmeresztő gyorsaságát emelték ki, fontos megjegyezni, hogy különlegessége elsősorban nem ebben keresendő.

A robbanásszerű népszerűség-növekedés nem egyedi jelenség; a múlt évtized zeneipara még azelőtt erre a működésmodellre rendezkedett be, hogy mi közönségként észrevettük.

A digitális zenei ökoszisztéma gyors fejlődése már régóta nem számít különleges jelenségnek, hanem inkább alapvető tényezővé vált. Azahriah esetében azonban a hirtelen népszerűsége mégis kiemelkedőnek tűnik, ami mögött egyszerű okok húzódnak meg. A már sikeres előadók idővel nem tudják átlépni az ingerküszöbünket, hiszen a tartós figyelem fenntartása időhiány miatt gyakran lehetetlenné válik. Így bár a megdöbbentő nézettségi és hallgatottsági számok látszólag lenyűgözőek, valójában nem tükrözik a tartós közönségfigyelmet. Sokan, akik csupán néhány hét vagy hónap alatt többmilliós lejátszásokat gyűjtöttek, képtelenek voltak valódi helyet biztosítani maguknak a közgondolkodásban.

Azahriah e téren valóban eltér a megszokottól, és némileg ellentmondásos, hogy éppen az általunk tapasztalt gyorsulás ellenére időt szentelt arra, hogy valóban "észlelni" tudjuk a nyilvánosságban való létezését. Fontos megjegyezni, hogy itt nem csupán a művészre, hanem a mögötte álló produkcióra utalunk. A zenész sikeréhez ugyanis jelentős mértékben hozzájárult a háttérben dolgozó csapat, különösen a menedzsment, akik nélkül valószínűleg nem érhették volna el ezt a kiemelkedő teljesítményt.

A menedzsment művészete nem csupán a milliós számok gyors elérésében rejlik, hanem abban, hogy a számok mögött rejlő teljesítmény világosan láthatóvá váljon. A hírnév megszilárdítása és a karrier egy pillanatnyi elhalványulásának megakadályozása is kulcsszerepet játszik ebben a bravúrban.

Ennek mutatója pedig az, hogy a magyar közbeszéd minden szintjén - az átlagembertől a kultúripari véleményvezéreken át a politikai szereplőkig terjedően - reakciót tudott kiváltani. Széles körben lett beszédtéma viszonylag hosszú időn keresztül. A karaktere ezzel párhuzamosan két szempontból is fejlődött: a bárki számára könnyű azonosulást kínáló "szerencsét próbáló legkisebb fiú" népmesei toposzának megtartása mellett a "megfejthetetlen, istenadta őstehetség" formulája is egyre inkább érvényessé vált rá vonatkozóan.

Az utóbbival kapcsolatban talán cinikusnak tűnhet az előzőekben használt egekig magasztalni kifejezés, de valójában ez a legjobb módja annak, hogy megragadjuk a sztárkultusz működési elvét, amely szinte vallási jelenségekre emlékeztet. Azahriah felemelkedéséből hatalmas tömegek szerettek volna részesedni, és a sikerét sajátjukként ünnepelni. Bárki, aki kritikát fogalmazott meg, azonnal hiteltelenné vált: úgy vélték, hogy csupán irigység vagy rosszakarat vezérelheti őt, amiért ellenszegül a közönség eufóriájának.

Azahriah fejlődésének középponti eseménye, amellyel a mesehős és az őstehetség alakja egybeforrt és végleg kiteljesedett, a Puskás Arénában tartott májusi tripla koncert és a 2023. októberi jegyelővételi időszak volt. Vízválasztónak bizonyult nemcsak a zenész pályafutása, hanem a közvéleménybeli megítélése szempontjából is. Azahriah ekkortól önműködő sikergépezetté és a külső szemlélő számára átláthatatlan feketedobozzá vált. A siker ettől kezdve "újratermelte" önmagát, amihez hasonlónak a magyar közönség nagyon ritkán lehetett ilyen közeli szemtanúja, sőt részese.

Ahhoz, hogy az Azahriah-sztoriból idővel film készül, kétség sem férhetett, a Puskásban magyar poptörténeti rekordot felállító koncertek híre után pedig a mikort is viszonylag jól belőhettük.

Tavasszal napvilágot látott a hír, miszerint az "Mi vagyunk Azahriah" címmel már idén a mozik vásznaira lép az énekes pályafutását bemutató film. Később kiderült, hogy a rendező Mazzag Izabella, aki eddig főként a fiatal magyar dokumentumfilmes közösségben tevékenykedett, és ez lesz az első egész estés alkotása. Emellett Lévai Balázs is szerepet játszik a produkcióban, hiszen az általa vezetett Színfolt Film támogatásával valósult meg a projekt.

A Mi vagyunk Azahriah ezek alapján feltételezett dokumentumfilmes megközelítése már kezdettől fogva jó pár kérdést felvetett.

Az utolsó kérdésre viszonylag gyorsan rátalálhattunk a válaszra, amikor fény derült arra, hogy a műben non-fiction és játékfilmes elemek egyaránt jelen lesznek. Sokan valószínűleg felidézték az utóbbi tíz-tizenöt év magyar zenei filmes produkcióit, amelyek többsége szezongyümölcs módjára próbálta megnyerni a népszerű előadók fanatikusait a mozikban. Azonban a célzott közönségen kívül ezek az alkotások nem sokáig maradtak meg a közös emlékezetben.

A jó hír az, hogy a Mi vagyunk Azahriah ezt a sort némileg megbontja, az előnyösebb oldalát azonban mindenképpen a dokumentumfilm-jelleget magukra öltő részek jelentik. A lehetséges feltáró attitűdhöz fűződő elvárásainkat már az első húsz percben elengedjük. Gyorsan világossá válik, hogy mélyebb életrajzi bemutatást, háttértörténeteket nem fogunk kapni, és a zenész személyiségéhez sem kerülünk sokkal közelebb annál, mint ha egy általa adott, tetszőlegesen kiválasztott interjút hallgatnánk meg.

A film egyik különösen vonzó aspektusa, hogy az interjúk során kiemelt figyelmet kap Azahriah menedzsmenti csapata, amelynek tagjai, Tóth Gergő, Tóth Kristóf Krsa, valamint az időközben elhunyt Ferich Balázs, kulcsszereplők a Puskás-koncertek megszervezésében. Az ő hozzájárulásuk nemcsak a produkció sikeréhez, hanem a zenei események hátterének megértéséhez is elengedhetetlen.

Kisebb-nagyobb megszakításokkal már a nagyszabású események első ötletének megszületésétől kezdve figyelemmel kísérhetjük a csapat munkáját. Például szemtanúi lehetünk annak a különleges atmoszférának, amely a szűk budapesti irodában uralkodott, ahol a szervezők és az énekes-dalszerző izgalommal tapasztalták meg a koncertek iránti hatalmas érdeklődést, amit a média visszhangja még inkább fokozott.

A Mi vagyunk Azahriah egyik legizgalmasabb aspektusa a filmben található, időnként váratlanul megjelenő live session-szerű intermezzók. Ezek során Azahriah dalai a bensőséges kamarakoncertek hangulatában szólalnak meg, igazi zenei élményt teremtve. A meglepetésfaktort még tovább növeli, hogy L. L. Junior is feltűnik a vásznon, méghozzá a polgármester szerepében. Ez a szerepvállalás különösen érdekes, hiszen L. L. Junior zenei stílusa, amely a cigányzenét és a hiphopot ötvözi, jelentős hatással volt Azahriah munkásságára. A filmben egy belvárosi lemezboltban tartott koncert keretein belül, zenésztársaival együtt, egy olyan lenyűgöző előadást nyújt, amely még a műfajban járatlan nézők számára is igazán élvezetes, bár a vizuális megvalósítása kicsit szédítőre sikerült.

Végül Ionescu Raul mellett köt ki a stáb, aki egy párhuzamos univerzumban alakítja a zenészt. Baukó Attila átlagemberénje ebben az univerzumban arra ébred, hogy rajta kívül még senki sem hallott Azahriah-ról, ő viszont tudja, hogy a Puskásban tartandó koncerteken mindenképpen fel kell majd lépnie. A probléma felismerése után őrült versenyfutásba keveredünk az idővel, hogy még a koncertkezdés előtt visszataláljon a számára otthonos világváltozatba.

Kalandjai során egyre inkább szürreális helyzetekbe sodródik, ahol a valóság határai elmosódnak. Például feltűnik egy lemezboltos lány, aki nem csupán a zene világában otthonos, hanem mint egy tündérkeresztanya is segít a főszereplőnek, varázslatos tanácsokkal és zenei útmutatásokkal. De a furcsaságok itt nem állnak meg: egy másik meglepő pillanatban Puzsér Róbert, mint a szerzői filmek megtestesült paródiája, a Magyar értelmező kéziszótár egy részletét adja elő, mintha az élet színes kaleidoszkópjának egy újabb abszurd darabkája lenne.

A történet végéhez közeledve egy különös fordulatot veszünk, amikor egy jósnő jelenetében a film újra mélyebb rétegekbe merül. A stábtagok a díszletek között élénk eszmecserébe kezdenek. "Itt is ugyanaz a forgatókönyv valósul meg, mint az utóbbi évek Marvel-univerzumaiban, ahol Pókember különböző dimenziók között bolyong," mondják, miközben valaki megjegyzi, hogy mennyire abszurd az egész koncepció. Eközben a képernyőn feltűnik egy hatalmas, zölden világító Yettel-reklám, mintha csak egy szatirikus kommentárt fűzne a pillanat komolyságához.

A film legzavaróbb elemének talán nem is a tudatosan széteső fiktív mellékszál vagy a nehézkes műfaji kísérletezés, mint inkább a multiverzumban való kószálás tekinthető. Sokkal inkább az az érzés, ami maradandóan a szánk ízét keseríti el, hogy a dokumentum- és játékfilmes szegmensek közötti minőségi eltérés világosan arra figyelmeztet:

Azahriah Puskás-sztorija már önmagában is annyira érdekes alapanyag lett volna, hogy már kis ráfordítással, az előkészületek rögzítésével és néhány interjúval is maradandót lehetett volna kihozni a témából. Ez az esemény nagyon nagy volumenű volt, történelminek kiáltották ki, és poptörténeti kuriózumnak tekinthető - hogy méltó emléket állíthassanak neki, ahhoz nemcsak érdemes, hanem szükséges is lett volna erre koncentrálniuk a filmkészítőknek.