Az év egyik legmegrázóbb disztópiájában egy anya harcát követhetjük, ahogy gyermekei életéért küzd egy egyre inkább eluralkodó diktatúra árnyékában. A történet szívszorító képet fest a remény és a kétségbeesés határvonalán, ahol az anyai szeretet és az el

Sötét idők árnyékában, ahol a diktatúra egyre inkább fojtogató szorításával fenyeget, jogtiprás és háborús feszültség uralkodik, egy hattagú család története bontakozik ki. Kálváriájuk középpontjában egy eltökélt anya áll, aki minden erejével harcol, hogy megóvja gyermekeit a közelgő pusztulástól. A 2023-as Booker-díjas regény, "A próféta éneke", a hét könyvévé emelkedik, bemutatva a remény és a túlélés harcát a legsötétebb időkben.

A disztópia régóta népszerű műfaj, talán azért, mert egy olyan, a valóságban nem létező világot mutat be, melyben nem szeretnénk élni, sőt, beleborzongunk még a gondolatába is. A Gulliver utazásai óta töretlen az olvasók lelkesedése, elég a Fahrenheit 451-re, az 1984-re, A szolgálólány meséjére vagy Az éhezők viadalára gondolni. A próféta éneke annyiban tér el a klasszikus műfaj hagyományaitól, hogy kevésbé részletesen ábrázolja a történelmi, társadalmi hátteret, érzelmi hatása viszont rendkívül erős. Méghozzá azért, mert egy anya szemszögéből mutatja be, hogyan hatol először kis, majd egyre nagyobb lépésekkel a diktatúra a legszemélyesebb élet tereibe.

Ez a könyv valódi különlegesség, hiszen nem csupán az értelmünkre hat, sokkal inkább a legmélyebb érzelmeinket célozza meg, és ebben maradéktalanul meg is valósítja célját. Nem csupán passzívan szemléljük ezt a fiktív, ámde számos ismerős elemet felvonultató diktatúrát és annak egyre gyorsuló terjedését, hanem a saját bőrünkön, a zsigereinkben érezzük mindezt. Olyannyira, hogy a sodró lendület ellenére, ahogy a végéhez közeledünk, többször is félbe kell szakítanunk az olvasást, mert a könyv érzelmi hatása túl nagy megrázkódtatást okoz. Nem tudjuk elkerülni, hogy belemerüljünk, és sokszor úgy tűnik, hogy a lapokon megjelenő disztópia nem is annyira távoli, hanem inkább egy lehetséges jövő, ami ott lebeg a fejünk felett, mintha bármikor valósággá válhatna.

A Booker-díjról döntő zsűri elnökének értékelése szerint az ír szerző ötödik regénye kizökkenti az olvasót az önelégültségből, miközben az érzelmekre ható történetben egy nő küzdelme bontakozik ki, aki a családját próbálja megvédeni a diktatúrába tartó Írországban. Egyébként maga a szerző is egyértelművé tette célját: azt akarta elérni, hogy amikor az olvasók végül leteszik a könyvet, ne csak értsék, hanem át is érezzék a totalitarizmusba süllyedő ország problémáját - ez meg is valósult, én legalábbis nem olvastam ennél megrázóbb könyvet a (teljesen másképp szívszorító) Shuggie Bain óta.

A regény kezdeti képe máris baljós hangulatot áraszt, hiszen a főszereplő, aki a lakás védelmében áll, a sötét udvart kémleli, amikor váratlanul két nyomozó kopogása rázza fel a csendet. A férjét keresik, de az okát senki sem tudja: "Az éj sűrűn leereszkedett, és ő csak állt az ablaknál, figyelve a kert árnyait, amikor a kopogás zaja elérte fülelt. A sötétség, mint egy láthatatlan fátyol, egyre inkább körülöleli a cseresznyefákat. A levelek az utolsó fényt is magukba szívják, és úgy tűnik, mintha szótlanul beletörődnének az éj érkezésébe, egy titkos suttogásban fogadva a sötétséget."

Már most is észlelhető, hogy az egyre fokozódó drámai események elbeszélésének stílusára a lírai elemek jellemzők. Ez a líraiság gyakran éles ellentétben áll a történések kegyetlenségével.

A nyitány sötét tónusai végigkísérik a történetet, akárcsak az eső, amely szüntelenül hullik. Az utolsó jelenetben is jelentős szerepet játszik, emellett egy Brecht-től kölcsönzött mottó is hangsúlyos: "A sötét időkben / vajon énekelni fognak még? / Igen, fognak énekelni - / a sötét időkről."

Valóban sötét időket élünk, és Írországban járunk, ahol a kormány szükségállapotot hirdet, ezzel pedig fokozatosan háttérbe szorítja az alkotmányos jogokat. A történet középpontjában Eilish Stack, egy elhivatott biológus kutató áll, akinek élete a külvárosi béke szigetébe helyeződik. Családjával együtt élnek az idilli környezetben, ahol a mindennapok nyugalma és a megszokott rutinfeladatok adják az életük alapját. Ám ahogy az állam egyre inkább a diktatúra sötét árnyai felé közelít, úgy a család életében is elkezd felbomlani a harmónia. Eilish és férje sokáig képtelenek elhinni, hogy a jogok, amelyekben eddig bíztak, valós veszélyben forognak. Az állam lassan szörnyeteggé válik, és a régi értékek, amelyeket eddig természetesnek vettek, egyre inkább a múlt homályába vesznek. A családnak szembe kell néznie a valósággal, miközben próbálják megóvni azt, ami még megmaradt a demokratikus életükből.

A férfi, aki a szakszervezet élén áll, elkötelezetten szervezi meg a tanárok sztrájkját. Az utcákra vonulva hirdetik jogaikat, és őszintén bízik abban, hogy senki sem állíthatja meg őket az utolsó pillanatig. A tüntetés azonban brutális véget ér: a rendőrök közbelépnek, és a férfit elhurcolják, ezután pedig nyoma vész. Eközben Eilish, aki négy gyermek édesanyja, hirtelen egyedül marad. Egy, a felnőttkor küszöbén álló fiát, két kiskamaszt, valamint egy csecsemőt kell ellátnia, miközben a mindennapi kihívásokkal küzd. Ráadásul, mintha ez nem lenne elég, az idős édesapjára is figyelnie kell, akinek egyre inkább a demenciával kell megküzdenie. Az élet nehézségei súlyosan nehezednek Eilish vállára, miközben próbálja megtalálni az utat a zűrzavaros helyzetben.

A férjét folyton váró, de egyre inkább kétségbeesett nő egyre nehezebben hisz az előttük álló jövőben. A világ, amelyben élnek, fokozatosan, de megállíthatatlanul változik: az állam néhány hónap leforgása alatt totális irányítás alá vonja a társadalmat. A korábban megszokott valóság lassan elsorvad, a sötétség pedig egyre inkább eluralkodik körülöttük. A változások nem egyszerre, hanem fokozatosan, szinte észrevétlenül következnek be, így a polgárok, köztük az alapvetően racionális Eilish is, minden újabb elnyomó intézkedésnél azt hiszik, hogy ez már a végső határ. De tévednek: a diktatúra hatalmas tétet játszik, és nem ismer határokat.

A regény felépítése mesterien van kidolgozva, hiszen olyan finom, mégis dinamikus változásokon keresztül halad előre, hogy észre sem vesszük, mikor érünk el az ablakon udvariasan kopogtató rendőrök képétől a fia életéért kétségbeesetten síró anya drámai pillanatáig. A történések zűrzavara közepette ez az asszony már nem csupán a méltó életkörülményekért és a demokratikus jogokért harcol, hanem gyermekei életéért vívott küzdelme minden másnál fontosabbá válik.

Kezdetben csak felnőtteket ragadnak el, majd fokozatosan kijárási tilalmat rendelnek el. Sokan munkahelyüket vesztik el, és a szürke hétköznapok hirtelen sötét árnyékba borulnak. Gyermekeket is megállítanak az utcákon, ellenőrző pontokat alakítanak ki, ahol a biztonság látszata mögött feszültség és félelem uralkodik. Fegyveres konfliktusok törnek ki, és a civil lakosság élete egyre inkább veszélybe kerül, ahogy a helyzet drámaian eszkalálódik.

Közben az oktatás leáll, az áramellátás pedig megszakad, a legidősebb fiú, aki még csak középiskolás, besorozásra kerül. Aki nem hajlandó bevonulni, annak családját súlyosan megbüntetik. Eilisht többen is menekülésre és az ország elhagyására ösztönzik, de ő mégsem tud lépni. Olyan érzése van, mintha nem akarná elhinni, hogy ennek a feszültséggel teli helyzetnek soha nem lesz vége.

A család nem csupán a külső kihívásokkal néz szembe, hanem saját belső feszültségeivel is. A kamaszodó gyerekek mindegyike egyedi véleménnyel bír a világ dolgairól, és reakcióik a különböző helyzetekre eltérőek. Egyre nehezebb őket fizikailag közel tartani, biztonságban, és ekkor kezdődnek azok a valódi drámák, amelyek olyan mély hatással bírnak, hogy az olvasónak meg kell állnia és letennie az egyébként magával ragadó könyvet.

Többször is meg kell állni, hiszen Lynch annyira élethűen festi meg a történetet, hogy egyszerűen lehetetlen távolságtartással olvasni, különösen a könyv utolsó harmadában.

Az édesanyával az élen a család egy ismeretlen irányba tart, egy olyan mélység felé, amelyről korábbi élményeik alapján nemcsak fogalmuk sincs, de még csak sejtésük sem. Végül elérkeznek egy pontra, ahonnan már nincs visszaút.

A képzeletbeli Írország és a család tragédiája mögött pedig ott áll a világ, a maga szokásos közönyével. Eilish abban bízik, hogy a világ közvéleménye megakadályozza majd az egyre durvuló történéseket, lesz egy pont, ahol beavatkozik. De a fia felhívja a figyelmét arra, hogy ez önmagában nem elég:

A világ ránk szegezte a tekintetét, Anya. Mindenki látta, mi zajlik, ahogy a biztonsági erők éles lőszerrel céloztak meg egy békés demonstráció résztvevőit, majd vadászni kezdtek ránk. Az életünk gyökeresen megváltozott, nem érzed? Innen már nincs visszaút.

A modern technológiai tájban kibontakozó történetben sokan reménykednek abban, hogy a globális nyilvánosság, a folyamatos tudósítások és az információk szabad, gyors áramlása meg fogja állítani a rendszert. Sokan hiszik, hogy a többi ország tiltakozása vagy beavatkozása megakadályozza a vérontást. Ám a valóság másképp alakul: senki sem lép közbe, a világ csupán sajnálkozását fejezi ki, és bár együttérzést mutat, a valós cselekvés szintjén mély közönybe burkolózik.

Paul Lynch regénye egy szürreális családtörténet, amelynek disztópikus kerete nem annyira alaposan kidolgozott, mint Orwell klasszikusában. Itt az állami működésből csupán azokat a részleteket ismerjük meg, amelyek közvetlen hatással vannak a család életére. Valójában teljesen mindegy, hogy a cselekmény Írországban játszódik, hiszen a történet üzenete olyan univerzális, hogy bárhol a világban érvényes. A regény rávilágít arra, mi történik, amikor a demokrácia fokozatosan eltűnik, és helyét a diktatúra veszi át. Ezt a folyamatot azonban nem a jogalkotók vagy a törvények szempontjából mutatja be, hanem egy anya szemszögéből, aki sokkal többet veszít, mint ami a józan ész határain belül felfogható. A cím és a regény végkicsengése is arra figyelmeztet, hogy a sötét idők nem csupán a múltban léteztek, hanem jelenleg is sok helyen valóságosak.

"(...) a próféták ugyanazt a dalt éneklik a korokon át, a kard eljövetele, a világ, amelyet tűz emészt el, a délidőben földre zuhanó nap és a sötétbe forduló táj, egy isten haragja szól ki a próféta dühödt szájából, (...) de a próféta nem a világ végéről énekel, hanem arról, ami megtörtént és ami meg fog történni és ami most történik néhányakkal (...)."

A regény egy olyan univerzumba kalauzol, amely számunkra talán a jövő sötét árnyéka, de mások számára, a világ különböző sarkaiban, ez a jelen valóság, a mindennapi küzdelem, amit 2025 nyarán is tovább élnek.

Ebben az értelemben a regény nem csupán disztópiaként értelmezhető, hanem inkább egy jövőbeli vízióként, amely grafikus formában érzékelteti a diktatúra és a háború valódi arcát. Olyan világot fest le, ahol az emberi létezés csupán a túlélésről szól, amikor mindenétől megfosztották, és már csak az a vágya, hogy gyermekei átvészeljék a következő napot. A "próféta éneke" nemcsak irodalmi szempontból lenyűgöző és mesterien megkomponált mű, hanem túllép az irodalom keretein - ahogyan a legnagyobb alkotások gyakran teszik. Ez a mű egy kiáltványként is funkcionál, amely szembesít bennünket azzal, amit nem szeretnénk, sőt, amit elviselni sem tudunk; olyan fájdalmakkal és igazságokkal találkozunk benne, amelyek összetörik a szívünket, és amelyeknek nyoma marad bennünk, lehetetlenné téve, hogy elfelejtsük őket.