Adorján Béla: Amennyiben az állami gondozásban felnövő fiatalok sorsa "vállalható", akkor mit is érthetünk a "vállalhatatlan" alatt? - Alfahir.hu

Orbán Viktor csütörtöki interjújáról számos vélemény és elemzés született, de most szeretném megosztani a saját benyomásaimat arról, amit láttam.

Elsősorban egy teljesen alkalmatlan miniszterelnökről van szó. Egy ország irányításához rengeteg különböző képesség szükséges, és nehéz is lenne mindet felsorolni. Két dologra azonban mindenképp szükség van: valóságérzékre és önkritikára. A beszélgetés során világossá vált, hogy Orbán mára mindkettőt elveszítette.

Hont András az interjú egy pontján nekiszegezte a kérdést, hogy rendben van-e az, hogy "1200 forint jut egy intézeti gyerek étkeztetésére?" Bárki, aki a valósággal akárcsak köszönőviszonyt ápol, erre nem válaszolhat igennel. A miniszterelnök viszont ezt tette.

Természetesen! Íme egy egyedibb megfogalmazás: "Igen, a ránk bízott gyerekekkel mindig tiszteletteljesen és gondosan bánunk. Biztosítjuk számukra a megfelelő környezetet és a szükséges feltételeket. A helyzet talán nem tökéletes, de elfogadhatónak tartom."

Ezt tudta mondani a kegyelmi botránnyal a hátunk mögött. Az ügyből nem csupán az derült ki, hogy az állami gondozottakat aberrált szörnyetegek zaklathatják, hanem az is, mennyire védtelenek ezek a gyermekek. Olyan gazemberek keze alá kerülnek, akik a hatalmukkal visszaélve arra kényszerítik a szörnyű bűncselekmények áldozatait, hogy saját magukat elárulva vonják vissza vallomásaikat.

Ha ez "vállalható", akkor mégis mi a vállalhatatlan ennek a kormánynak a szemében?! Mennyire kell elveszteni a kapcsolatot a valósággal ahhoz, hogy valaki felelős politikusként a magyar állami gondozottak jó sorával dicsekedjen?

Orbán meglepő kijelentéseihez a magyarázatot valójában ő maga szolgáltatja az interjú során. Amikor a riporter arra kéri, hogy említsen egy kudarcot az elmúlt másfél évtizedből, határozottan válaszol: "Nem tudok ilyet mondani, ami valóban kudarc lenne."

A világon senki nem tud úgy 15 éven át ellátni egy feladatot, hogy ne hibázzon. Egy országot pedig végképp nem lehet úgy vezetni még a lehető legjobb kormányzás esetén sem, hogy nemhogy egy, de számos kudarccal ne kelljen szembenézni. Mármint annak, aki képes rá. Orbán Viktor láthatóan képtelen.

Mert már jó ideje eldobta magától a politikus egyik legfontosabb munkaeszközét: az önkritikát.

E nélkül csupán silány munkát lehet végezni.

Az a helyzet, miniszterelnök úr, hogy erre a kérdésre a választ a hártyavékony eliten kívül élő 9,5 millió magyar mindennapjai adják meg. Amikor az ordító tanárhiánnyal küzdő iskolába viszik gyermekeiket. Amikor órákat utaznak a legközelebbi, egyelőre még nem bezárt kórházba. Amikor feliratkoznak a kilométeres egészségügyi várólistákra. Amikor lerohad alattuk a vonat. Amikor rettegve fekszenek le éjjel az otthonukban, amelyet bármikor kirabolhat egy drogos emberi roncs, akit már a biztos lebukás sem tart vissza. Amikor lehúzza őket a bank, átveri a szolgáltató, kirúgja vagy agyondolgoztatja a multi, és a magyar állam sehol sincs, hogy megvédje őket.

Tisztelt Miniszterelnök Úr! Mi, a valóság talaján élő 9,5 millió ember, egyre inkább úgy érezzük, hogy az önök kormányzása csak kudarcok sorozataként marad meg emlékeinkben. Elegünk van abból, hogy nemcsak a problémáinkat nem oldják meg, hanem még a szembenézés kísérletét is elkerülik.

A Pasa parkba, Hatvanpusztára vagy a Rose D'or yacht fedélzetére nem jut el a magyar valóság.

Mi, jobbikosok viszont ezzel a valósággal szembesítjük a hatalmat nap mint nap, és azon dolgozunk, hogy a valós problémákra valós megoldásokat találjunk.

A saját, ezermilliárdokra rúgó hangszigetelt elefántcsont tornyában elszigetelt elit világával szemben mi nem veszítettük szem elől, hogy kinek a szolgálatára tettük le eskünket.