Az utolsó iráni sah célja az volt, hogy országát a világ legnagyobb hatalmai közé emelje, ezzel egy új korszakot nyitva Irán számára.

Az éghajlatváltozás és a kereskedelmi útvonalak átalakulása kulcsszerepet játszott az ókori Irán városainak leomlásában.

Bár a második világháború kirobbanásakor az iráni vezetés deklarálta semlegességét, Moszkva és London - attól tartva, hogy a Németország iránt elköteleződött Reza Pahlavi katonailag is együtt fog működni a nácikkal - egy 1941. augusztus 25-én indított hadműveletben megszállta Iránt, a sahot pedig lemondatták fia javára. A megbuktatott uralkodót Mauritiusra, majd Dél-Afrikába vitték, s ott halt meg száműzetésben 67 éves korában, 1944. július 26-án.

Mohammed Reza Pahlavi, bár a legmagasabb szintű nevelésben részesült, és egy neves svájci intézmény után a teheráni katonai akadémián is végzett, kezdetben nem tudta magabiztosan betölteni a trónját. Helyzetét tovább bonyolította, hogy Sztálin 1945 végén sikerrel megőrizte Észak-Iránban a megszállt területeket, ami rávilágított a monarchia instabilitására.

Az Autonóm Azerbajdzsáni Köztársaság és a Mahábádi (Kurd) Köztársaság létrejöttét követően a sah Washingtonhoz fordult segítségért, majd a szovjetek végül az ENSZ nyomásának engedve 1946 májusában visszavonulót fújtak.

A meglehetősen heterogén - iszlamista, nemzeti, szociáldemokrata és radikális pártokat egyaránt tömörítő -, a Truman-doktrína által garantált függetlenséget zászlajára tűző iráni Patrióta Nemzeti Front célkitűzéseivel szemben az antikommunista, angolul folyékonyan beszélő, a Szovjetunió előretörésétől tartó fiatal uralkodó és köre úgy döntött, a hidegháborús játszmában Washington oldalára áll, megalapozva ezzel az Egyesült Államok és a nemesi származású autokrata vezető bensőséges kapcsolatát.

Reza sah aláírja a trónról való lemondását fia, Mohammad Reza jelenlétében 1941 szeptemberében. A megbuktatott uralkodót előbb Mauritius szigetére, majd Dél-Afrikába vitték, ahol 1944. július 26-án, 67 évesen meghalt.

A fiatal sah minden eszközzel azon volt, hogy elmaradott, szegénységtől és analfabetizmustól sújtott országa gazdaságát előrelendítse. A sah a kőolaj-bevételekre alapozva 1963-ban meghirdette az ún. fehér forradalmat, amellyel országát a térség, sőt a világ legnagyobb hatalmai közé akarta emelni.

Az iráni uralkodó modernizációs törekvései vegyes eredménnyel zárultak. Míg az ország különböző pontjain számos út, vasútvonal, repülőtér, gát és öntözési rendszer épült, a hiányzó infrastruktúra miatt sok esetben a szükséges berendezések nem érkeztek meg a tervezett beruházások helyszínére.

A földreform célja az ipartelepítések ösztönzése és az ipari munkaerő kiépítése volt, ám ennek súlyos következményei adódtak: a falusi közösségek jelentős mértékben meggyengültek, és az elhibázott gazdaságpolitika következtében elszabadult az infláció, fellendült a spekuláció, valamint zűrzavaros helyzet alakult ki a gazdaságban. Pozitív változásként azonban az egészségügyi ellátás javult, és elkezdődött az analfabetizmus felszámolása, amely régóta vágyott cél volt. Ráadásul az iráni nők számára megnyílt a szavazati jog, sőt, lehetőségük nyílt arra is, hogy jelöltek legyenek.