Egykor a világ leggazdagabb nemzete volt, mára viszont a legelhízottabb országok közé tartozik, és senkit sem érdekel már a sorsa.

Most egy teraszon ütött lyukat, de mekkora eséllyel találhat el minket egy meteor?

Nauru, a világ legkisebb köztársasága, csupán 21 négyzetkilométeres aprócska korallsziget Mikronéziában, a Csendes-óceán déli részén, közel 3300 kilométerre Ausztráliától. Mint sok más idilli trópusi sziget, Nauru is rendelkezik mindazokkal a természeti csodákkal, amelyek egy turisták által kedvelt paradicsomhoz szükségesek: korallzátonyokkal, fenséges pálmafákkal, föld alatti édesvizű tavakkal, lenyűgöző mészkőbarlangokkal, homokos tengerpartokkal és kristálytiszta vízpartokkal. Azonban a 13 ezer fős lakossággal rendelkező sziget valamiért mégsem vonzza a turisták tömegét.

Annyira sikeresen gazdálkodtak, hogy az embereknek nem volt szükségük munkára, nem kellett adót fizetniük, az oktatás és az egészségügyi ellátás pedig teljesen ingyenes volt. Ma viszont mindez csupán emlék, a sziget a tartozások és a szegénység tengerébe merült.

Ha mindez nem volna elegendő, érdemes megemlíteni, hogy Nauru a világ legkövérebb országa is, ami különleges helyet biztosít számára a globális rangsorban.

Fele cukorbetegséggel küzd. Vezetői pozícióját évtizedek óta töretlenül megőrzi, és nem hajlandó lejjebb adni.

Bármelyik "leg" figyelemreméltó, de így együtt egyértelműen filmre kívánkozik.

Évszázadok hosszú során figyelmen kívül hagyták, de csupán 1906-ban bukkant rá egy új-zélandi tudós, hogy Nauru belsejét több méter vastag guanó réteg borítja. E felfedezés hatására azonnal megkezdte a kitermelés folyamatát.

A talajjavító és termésfokozó hatása valóban messze túlszárnyalja a hagyományos istállótrágyák, a hamu, valamint a hal- és csontliszt által nyújtott előnyöket. Ennek következtében millió tonnányi mennyiségben kezdték el Ausztráliába és Angliába exportálni. A terület a múltban német és japán irányítás alatt állt, majd ausztrál fennhatóság alá került, egészen 1968-ig, amikor Nauru végre elnyerte függetlenségét, és így a világ legkisebb független köztársaságává vált. Ezzel a változással egy új, ígéretes korszak vette kezdetét.

A hetvenes és nyolcvanas években, amikor hazánk még csupán hétezer lelket számlált, minden egyes ember egy külön világot képviselt.

A jólét időszakában szállodák létesültek, és az infrastruktúra fejlődött, miközben a kormány nem tudta, hogyan kezelje a váratlanul rájuk zúduló pénzügyi bőséget. Ausztráliában szállodaláncokat vásároltak, különböző vállalkozásokba és alapokba invesztáltak, sőt, még a saját nemzeti légitársaságukat is megalapították, amely Boeing 737-es repülőgépekkel repítette az utasokat.

Még ma is boldogan élhetnének, ha nem kimerülnek a lelőhelyek. Már a kilencvenes évek végén egyértelművé vált, hogy a gazdagság nem tartható fenn végtelenségig. 2006-ra azonban az összes guanót kitermelték a szigetről, és csupán a kopár, terméketlen meddőhányók maradtak hátra.

Nauru szigete súlyos élelmiszer- és ivóvízhiánnyal küzd, hiszen az alapvető megélhetéshez szükséges forrásaikat teljes mértékben importálniuk kell. A helyi lakosok számára elérhető egyetlen jelentősebb exportcikk a guano, de ezen kívül nem volt mit forgalomba hozniuk, így a korábban bőségesnek tűnő erőforrásaikat gyorsan felélték. Sok befektetésükbe kénytelenek voltak beletörődni, hogy eladják vagy a hitelezőknek adják át. A 2000-es évek közepére a helyzet annyira súlyosra fordult, hogy a szigetlakók mindössze néhány órát élvezhettek áramszolgáltatást, a bérletek kifizetése elmaradt, és sorra zártak be az iskolák, kórházak és állami intézmények.

de nem azért, mert nem volt szükségük rá, hanem azért, mert nem volt mit. Még az államfőnek is kétszer meg kellett gondolnia, hogy külföldre utazzon, mert egy-egy útja a sziget több havi költségvetésének felelt meg.

Lázasan keresték a kiutat a vezetők. Először adóparadicsommá nyilvánították a szigetet, ami működött is egy darabig. Pillanatok alatt a világ egyik legvonzóbb offshore központjává váltak.

Bárki bankot alapíthatott, ha letett 25 ezer dollárt, másra nem voltak kíváncsiak a szigeten. Az Egyesült Államok és a G7 más tagjai azonban nem nézték jó szemmel a szabadosságot, és gazdasági embargóval könnyedén rákényszerítették a mindenre rászoruló Naurut, hogy szüntesse be az efféle paradicsomi állapotokat.

Miután pénzmosásból sem lehetett már fenntartani a szigetet, következett a menekült-üzlet. Megállapodtak Ausztráliával, hogy rendszeres fizetség fejében befogadják a hajókon feléjük igyekvő menekülteket. Ausztráliának kapóra jött az egyezség, felépült a sziget közepén egy tábor, ahol hosszú évek óta több száz afgán, iraki, Srí Lanka-i menekültet tartanak hosszabb-rövidebb ideig fogva, a hírek szerint sokszor botrányos körülmények között.

Ausztráliát lényegében nem foglalkoztatja, mi zajlik körülöttük, csupán annyi a kívánságuk, hogy mindenki tartózkodjon távol a határaiktól.

A gazdasági helyzet ma már némileg kedvezőbbnek mutatkozik, hiszen a halászat fellendülésével és a felségvizeken kiaknázott halászati engedélyek révén új bevételi források nyíltak meg. Azonban ez csupán a csőd elkerülésére elegendő megoldás. Sajnos úgy tűnik, hogy a valaha szebb napokat látott tündérmese véglegesen a múlté vált.

De vajon miért nem váltanak turizmusra, mint a Mikronézia többi trópusi szigete? A válasz részben a menekülttábor jelenlétében rejlik. Egy ilyen kis területen lehetetlen teljesen elszigetelni egy kerítésekkel körbevett, szigorúan őrzött létesítményt, amit sokan inkább börtönként emlegetnek. Már a puszta létezése is rontja a sziget hangulatát. Hiába ígérnek luxus szolgáltatásokat és paradicsomi élményeket, a valóság árnyéka mindig ott lebeg.

Már ha egyáltalán ismerik Naurut, de még ha hallottak is róla, a helyzet nem könnyű. Mivel kizárólag Ausztráliából indulnak repülőjáratok, az utazás költsége meglehetősen borsos, a kétezer dolláros jegyárak sokakat visszatartanak. Akik mégis úgy döntenek, hogy vállalják ezt a kalandot, hamarosan szembesülnek azzal a valósággal, hogy a sziget belsejének többsége meddőhányóval borított.

Érdekes tény lehet, hogy a sziget négy szállodája közül az egyik a Hotel Budapest névre hallgat. Csak úgy híresztelik, hogy a névadás nem magyar gyökerekre vezethető vissza, hanem Wes Anderson 2014-es ikonikus filmjéből, A Grand Budapest Hotelből merített inspirációt. Bárhogyan is alakult a dolog, a két konténerből kialakított szálláshely nem éppen a legvonzóbb választás.

Kevés hely akad a világon, ahol a lakosság több mint 90 százaléka túlsúlyos, háromnegyedük erősen. Férfiak között világelsők, a naurui nők pedig második helyen állnak az elhízási világrangsorban. Diabéteszben is csúcstartók, az ebből fakadó végtag-amputációk pedig mindennaposnak számítanak arrafelé.

Okát egyértelműen a hirtelen jött jómódban látják. Abban, hogy a helyiek felhagytak a halászattal és a gyümölcsökkel, és rendesen rákaptak a feldolgozott élelmiszerekre, gyorsételekre, csokoládéra, cukros üdítőkre. Konstatálták persze, hogy egyik generációról a másikra teltkarcsúvá terebélyesedett a nemzet, de nem tudtak, és nem akartak leállni a modern, feldolgozott élvezetekről. Már csak azért sem,

És a kulturális tételt harminc év során folyamatosan megerősítette az élet a tízezer milliomos nemzet földjén.

Némileg enyhítheti a lelki terheket, hogy az elhízási rangsor élvonalában olyan, szintén agyoncukrozott és finomított élelmiszerekkel megterhelt óceániai szigetek találhatók, mint Tonga, Szamoa, Tuvalu, Francia Polinézia és a Cook-szigetek. Az a tény, hogy ezek az egykor idilli helyek hirtelen korpulenssé váltak, izgalmas alapanyagot szolgáltathatna egy filmhez. De a Nauru története, amely a paradicsomból a pokolra vezetett, nem csupán endokrinológiai szempontból figyelemreméltó, hanem sokkal mélyebb tanulságokat is hordoz.