A Kispál zenéje továbbra is magával ragadó, és a hallgatóság még mindig szabadjára engedi a haját, amikor csak felcsendülnek a dalok. Az idő múlásával sem veszítettek varázsukból, és a régi érzések újraélednek minden egyes akkordban.

A Kispál és a Borz pályafutásának eddigi legnagyobb koncertjét tartotta az MVM Dome-ban december 30-án. Azok a sorok, amelyeket korábban talajrészegen mormoltunk, most egy aréna professzionális, figyelmet és fegyelmet igénylő környezetében csendültek fel. Fotósunk a backstage-ben is képes volt elkapni a zenekar pillanatait.

Amikor az első lépéseinket tettük, még gyermeteg bolondságnak tartottuk az ózonlyukat, és nem tűnt sértésnek, ha valaki kiszúrta, hogy éppen melyik nemhez tartozunk. A világháló pedig csak egy sejtecske volt a digitális óceánban, ami mostanra... A világ szinte őrült forgatagként sodor minket ide-oda, mi pedig remegő ujjakkal próbálunk megkapaszkodni abba a néhány megmaradt biztos ponthoz, miközben elcsukló hangon dúdoljuk, hogy "ha ez itt a vég, hát az mégiscsak derék".

Noha kerekasztal-beszélgetések parázs témája, hogy a Kispál és a Borz mennyit és milyen irányba változott az elmúlt több, mint három évtizedben, valójában végig ugyanazt a komfort zenét biztosították a közönségnek - utóbbi viszont jóval nagyobb változáson esett át, mint maga az együttes.

Kisbüdösökben fellépő underground együttesből ugyanis ők tették a Kispált kultikus alternatív zenekarrá, majd mára - újabb (és újabb) generációknak átadva a rajongást - szinte populárissá.

De a szövegek, ahogy anno, úgy most is könnyen emészthető mély gondolatokkal adják a kiválasztottság érzését az őket megérteni vélőknek,

Így a komfort olyan, mint egy megóvott buborék, amely érintetlenül lebeg a világ zajában.

Ebből a különleges buborékból most egy igazán emlékezetes fújás történt az MVM Dome-ban, ahol a zenekar pályafutása eddigi legnagyobb koncertjét adta elő. De vajon képes-e egy lassan negyven éve működő garázszenekar megtölteni egy húszezer fős arénát? Három idős arc – és egy fiatal – a három hatalmas kivetítő előtt; nem tűnik ez kicsit hézagosnak?

Nos, bár az idő nem múlt el nyomtalanul, kijelenthető, hogy a szórakozás 0 óra 3perckor sem ér véget, maximum a dolog Forever youngsága csendesül el.

Egy körülbelül harminc évvel ezelőtti videóbejátszással indítunk, amely egy laza ars poeticát vázol fel, majd Lovasiék elképesztő lendülettel emelik a tétet. Az első pillanatokban mindenki meglepődik, amikor a "Nem jöttél túl korán" egy ilyen monumentális térben, ilyen lenyűgöző hang- és fénytechnikával szólal meg. De hamar magunkra találunk, és alkalmazkodunk ahhoz, hogy az eddig talajrészegen motyogott soraink most egy aréna professzionális, figyelmet és fegyelmet követelő atmoszférájában csendülnek fel.

A folytatás tematikusan bontakozik ki, néhol már-már filmszerű dramaturgiával, ahol megszólal az első, majd a szinte utolsó dal is. Az esemény fő célja a nosztalgia, amelyet az előadás bátran vállal, és remekül megvalósít. Senki sem távozik üres kézzel, legyen szó akár a Kicsit hadd-ról, vagy a Bársonyfüggönyről, amiért érkeztek. Nyilvánvaló, hogy a koncert a szórakoztatást mint profitot maximalizáló rendező precíz munkájának eredménye.

Például a melankolikusabb dalokat a Szívrablástól kezdve a Következő buszonig egy csokorba szedték, amivel az érzelmi mélységeket ugyan kötelezően bejárjuk, ám ez a megszokott kevertebb rendezéshez képest némi fájdalomban való kellemetlen tapicskolásnak is teret ad. Szerencsére utána gond nélkül hozzák vissza a közönséget, a végén pedig minden esetleges elégedetlenkedő száját betömtek az Autók a tenger felé, a Húsrágó, hídverő és az Egy az egybe remek kombójával. Mivel a zenekar komolyabb sérülések nélkül tervezett távozni, természetesen a kötelező, Emese vezette körök sem maradhattak el a végén, bár az - mint minden koncertjüknek - ennek is már csak fáradt levezetője.

Valójában ez a hétvégi borozgatás ugyanaz, mint amit tinédzserkorunkban csináltunk, csak most borkóstolónak hívjuk. Felvesszük a garbónkat, és tudatosan élvezzük a szavakat, miközben apró kortyokban kóstolgatjuk a nedűt.

De a dalok hangzásánál fogva ugyanúgy könnyek szöknek a szemünkbe, és itt is gyakran várakozunk az italért, mint ahogy táncra perdülünk. Közben a mosdóban néhányan titkos pillanatokra lelnek egymás társaságában. Legalábbis a zene ereje nem engedi, hogy ez másképp legyen. Mert a fáradtság inkább a közönségből árad, mint az előadók teljesítményéből.

A tomboló tömeg, amely bár a színpad előtt csak egy vékony réteget alkotott, lassan, mint egy kihűlő láva, folyt végig a nézőtéren. A korábbi heves izzás helyét most már csak nagyokat pislogó, mérsékelt lelkesedéssel bíró nézők vették át. Talán, ha az eseményt délután négy és fél öt között rendezik meg, másmilyen élményben lenne részünk. De ezt nem róhatjuk fel senkinek, hiszen egyrészt egy ülésekkel tarkított bulin nem várható el, hogy ekkora elhajlás legyen, másrészt pedig kevesen vannak hazánkban olyan zenekarok, amelyek képesek 16-tól 65 éves korig megszólítani a közönséget.

Első pillantásra talán szokatlanul hat, de azok a milleniál szülők, akik a Dal elalváshoz című ikonikus dallamára ringatták csecsemőiket, mostanra már felnőttek. Így történhet meg, hogy a gyermekek és nagyszülők együtt ülnek, mintha egy vallási szórólap idillikus jelenetét elevenítenék meg, miközben szenvtelenül figyelik az eseményeket. Pedig a nézőtéren bőven akadtunk volna elegen, hogy igazán emlékezetes hangulatot teremtsünk – ám a gondos kamerák szeme előtt akadtak olyan üresebb szektorok is, amelyeket érdemes volt elkerülni.

Mindemellett talán annak is köszönhető az óvatos duhajkodás, hogy az előadáson valóban nagyon látszott, hogy komoly, fegyelmezett rendezés eredménye, ami egy ekkora volumenű performansznál természetesen elengedhetetlen, ugyanakkor épp azt az esetleges (vagy annak látszó) jellegét veszítette így el a koncert, amibe a Kispálnál beleszerettünk.

Ezen a témán nem érdemes hosszan rágódni, hiszen a nagyság mindig magával hozza a maga terheit, és a kicsiség elkerülhetetlen velejárója ennek. Hiányoztak Lovasi jellegzetes, elnyújtott közbeszúrásai, a kisebb-nagyobb bakik, valamint a nézőkkel való megszokott közvetlensége. Az egész előadás valahogy túlságosan is higgadt és megfontolt lett.

A profi látvány és hang, a feszes, szűk átvezetések és a messziről jól látható megkomponáltság egyfajta élére vasalt flanelingként állt az előadókon - és a közönségen is.

Mindez csupán aprócska mértékben csökkenti annak a jelentőségét, hogy egy kis underground zenekar három évtized elteltével is képes arra, hogy egy ragyogó fényekkel teli, több tízezer fős arénában szórakoztassa a közönséget. Sőt, nemcsak hogy megőrzi a régi dalokat, hanem egy jóval szélesebb hallgatóságot vonz magához.

Hogy lesz-e még hasonló élmény, az még a zenekar alapítóinak számára is kérdéses. Állításuk szerint azért döntöttek az együttes feloszlatása mellett, mert nem kívánták, hogy tribute zenekarrá váljanak. Ugyanakkor, ha csak a tavalyi Budapest Parkban zajlott duplakoncertet nézzük, egyértelmű, hogy van potenciál a folytatásra, hiszen a közönség szeretete és érdeklődése láthatóan megmaradt. Még a legelkötelezettebb rajongók számára is van remény, hogy meg tudják őrizni az önuralmukat, és emlékeinkben úgy élnek majd tovább, ahogyan mindig is szerettük őket, nem pedig csupán egy elhalványult emlék formájában.

Tulajdonképpen itt le is zárhatnák a történetet, ennek ugyanis remekül megágyaztak. Noha a közönség már évtizedek óta magával, magában hordozza a dalaikat, a zenekar búcsúzóul most mintha szétszórta volna a magát a kortárs magyar alternatív zene földjén is. Persze az újabb generációból érkezett rajongóiknak is hízelegve, de

talán még inkább stafétaátadó jelleggel olyan együttesek tagjait hívták meg vendégelőadóként, mint Blahalouisiana, a Carson Coma vagy az Elefánt.

Míg sokan különleges színeket vittek a jól ismert számok világába, mégis, a jelenlétük nem pótolta Németh Juci varázslatos fellépését.

Mindent egybevetve, igazán különleges élmény volt egy ennyire ismeretlen környezetben és ekkora léptékben fellépni. A dalok értéke mit sem csökkent, és számunkra talán soha nem volt még ennyire fontos az általuk teremtett állandóság illúziója. Talán nem volt minden a helyén - vagy lehet, hogy pont hogy minden tökéletesen megvolt, de éppen ez okozott némi feszültséget. Az érzések és a hangulat vegyítése egyedi tapasztalatot teremtett, ami sokáig velem marad.