A Hold szimbolikájának világában.

Amikor Emese először belépett az ásványboltba, az inga magától megmozdult a pulton. Nem szellő fújta, nem is mozgatta senki, mégis rezgett, mintha egy láthatatlan szándék hívta volna életre. Az eladónő csak annyit mondott: "Valaki várja magát."

Nem gondolta volna, hogy azon a napon Barnával fog összefutni. Magas alakja a fényben szinte úszott, világosbarna szemeiben fáradt, de mégis mély bölcsesség csillogott. A férfi egy rózsakvarc ingát keresett, és az eladónő, mint aki megérzi a pillanat varázsát, azonnal átadta neki azt az ingát, amely nemrég Emese közelségétől megremegett. Az inga varázsütésre helyreállt, mintha megérezte volna, hogy valami különleges készülődik. Emese csak állt ott, elbűvölten figyelve, ahogy a levegőben egy új lehetőség ígérete bontakozik ki.

Barna Emesére nézett, aki erre kiejtette a kezéből az ásványokat, amiket összegyűjtött. Barna segített felszedegetni, és ahogy felállt, megfogta Emese kezét.

Aznap este egy hangulatos kávézó teraszán ültek, ahol a lágy zene és a kávé illata keveredett a hűvös levegővel. A beszélgetésük során bátran érintettek meg olyan furcsa és szokatlan kérdéseket, amelyek gyakran elkerülik az emberek figyelmét.

- A harmadik csakrámmal szokott néha gondom lenni - mondta Emese, miközben a haját egy kézmozdulattal hátra simította. - Tudod, ez a teremtőenergia és az önbizalom helye, és amikor túl sok a stressz, akkor úgy érzem, mintha egy szikla nehezedne a gyomromra. Barna érdeklődve hallgatta, és bólintott, miközben egy kicsit közelebb hajolt. - És mit szoktál tenni, hogy felold a blokkokat? - kérdezte, izgatottan várva a választ. Emese elmosolyodott, és egy pillanatra elmerült a gondolataiban, majd így válaszolt: - Igyekszem meditálni, vagy néha csak egyszerűen kiülök a természetbe, és hagyom, hogy a friss levegő megtisztítson.

- A torok csakrám. Amikor kiejtem az érzéseimet, a világ körülöttem mintha megfeszülne, és minden rezdülés visszhangzik a lelkemben.

- Számomra a szív csakrám - válaszolta Barna.

Ahogy a napok lassan elteltek, mindketten ráébredtek, hogy a találkozásuk egy régi ígéret beteljesedése. Emese álmában gyakran felbukkant egy képsor: egy kopár folyópart, ahol egy férfi és egy nő örök hűséget esküdtek egymásnak. Barna is álmodott, de az ő álma mindig ugyanazzal a mondattal zárult: "A lelked ismerős. Nem tudom, honnan, de már régóta várok rád."

Felkerestek egy asztrológust. Kiderült, hogy Emese Holdja pontosan ott áll Barna Napján, és az Aszcendensük is együttállásban van.

- Ez egy olyan találkozás, ami a sors fonalain szövődött - mondta a csillagjós, szemeiben titokzatos fény csillant. - A szerelem nem lesz könnyed és zökkenőmentes, de mély érzelmeket ébreszt, és olyan személyes fejlődést indít el, amit az élet csak a legkülönlegesebb pillanatokban biztosít számunkra.

Így is lett. Amikor Emese félt, hogy túlságosan kötődik, elzárkózott. Barna pedig, akinek szív csakrája újra és újra próbált becsukódni, csak állt az ajtóban, és azt mondta:

Tudom, hogy benned is ott bujkál a félelem. Én is átérzem ezt az érzést. De ha eltaszítod magadtól a dolgokat, az legalább annyira fájdalmas.

Egy szép estét választott Emese, hogy újra elővegye az ingát, a titokzatos eszközt, ami mindig is segítségére volt. Egyetlen kérdést fogalmazott meg magában: Tényleg szeret engem? Az inga lassan, magabiztosan kezdett el forogni, végül határozott választ adott: Igen. Emese szemei könnyekkel teltek meg, és a szívében valami csodálatosan új dolog kezdett kibontakozni, mintha egy rég elfeledett ajtó nyílt volna meg.

A kapcsolatuk nem alakult át rózsaszínű mesévé. Akadtak nehéz napok, amikor a csillagok nem álltak mellettük, és a csakrák újra zárva maradtak. Mégis mindig akadt valami, ami visszavezette őket egymáshoz: egy álom, egy érzés, egy egyszerű mozdulat. És a biztos tudat, hogy ez a történet már régóta tart, és talán még korántsem ér véget.